A Fräulein az Andrássy úton tolt végig. Hőség volt, úgy emlékszem, a sétákon mindig hőség volt.
A Hősök terét még fű takarta, szűk ösvények kanyarogtak benne, csak később kapott a tér betonruhát. De a méltóságteljes szobrok már ott voltak. Róluk álmodtam évekig. Álmomban megrázkódtak, leléptek a talpazatukról és elindultak felém. Nem volt ez félelmes - mintha inkább védeni akartak volna.
A séta folytatódott. Át a hídon a tó felett. A Weingruber vendéglő üvegárkádjai alatt zenekar szólt. Ez a felnőttek terepe volt. Mi a sétányok melletti padokon üldögéltünk.
Ha jól viselkedtem, elvittek a vurstliba, a Liliputi színházba, a tarka forgatagba. Szép volt a Liget, lélegzett a levegő. A gyerekek labdát dobáltak, pergették a diabolót.
Hazafelé megpihentünk a Műcsarnok mellett. Onnan nézegettem szét a barna gyerekkocsiból. Jóval később persze sokszor megfordultam a Műcsarnokban, a gyerekkori énem ilyenkor szorgalmasan ott kocogott velem.

Gyerekkori kötődésekről írni - ezt valahogy csak későn kezdi az ember. És hogy ebből mennyi marad meg irányító nyomnak?
Írhatnék talán a másik séta-helyről, a Margitszigetről is. Itt már fizetni kellett a belépésért, ezért csak a „jobb" gyerekek jártak ide. Úgy emlékszem, nekünk (mint orvos-gyerekeknek), valamilyen kedvezményes bérletünk volt A Sziget bejáratánál egy kis bódéban bajuszos őr üldögélt - neki kellett a bérletet felmutatni. És hogy mindez mikor volt? Mondjuk, hogy éppen elég régen: Budapest, anno 1930-as évek eleje.
Talán egy sort még a séták kiinduló helyéről: a Jókai téri lakás. A balkonon éppen borsót tisztítok az aktuális „bébisziterrel". (A fényképek tanúsága szerint ez a fejfedő akkor a „bébiszitterek" szokásos viselete volt.)
Na, a végén még túlzottan belemerülök a magán-történelembe. Fejezzük be egy vallomással. Bárhol vagyok a világon, egy hét után Pest már hiányzik.