2008 nyár
Prágai Tamás
1968-ban született Budapesten. Író, költő, kritikus, irodalomtörténész, az irodalomtudomány doktora. A Kortárs szerkesztője, Budapesten és Pázmándon él. Munkáját több alkalommal segítette a Nemzeti Kulturális Alapprogram, egy-egy alkalommal a Móricz Zsigmond, a Magyar Állami Eötvös és az Arany János ösztöndíj. 2005-ben József Attila-díjat kapott. Írásai (vers, széppróza, irodalmi kritika, tanulmány, tárca, esszé, műfordítás) 1990 óta jelennek meg folyóiratokban, antológiákban. Önálló kötetei: Madarak útján (versek, Kráter, 1993); Inka utazás, vagyis Arnold Sobriewicz gentleman úti breviáriuma (regény, Masszi, 2000); A teraszon vidám társaság. Tanulmányok a mai magyar költészetről (tanulmányok és bírálatok, Parnasszus, 2001); Sötétvilágos (versek, FISZ, 2002), Ellenőrök a hatoson (elbeszélések, Kortárs, 2004); Ellenanyag (versek, Napkút, 2005), Pesti Kornél (elbeszélések, Napkút, 2007). Honlapja: pragaitamas.blog.huLAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Prágai Tamás
Egy összetört alkotmányra
Egy lakat feltöretett,
egy pecsét feltöretett,
nem vettük észre, mikor —
egy vasláda pántjai pattantanak,
a fejünk fölött átsuhant az angyal,
a régi alkotmány széthasadt,
erélye nincs, múzeumi áru,
műemlékszag és reminiszcencia: ilyen
vasalatot nem csinál többé kovács,
forgácsait tapodjuk,
ami bent volt, most kívül került,
ami sötétben hevert, napvilágra jött,
kívül rekedt, amit őriztünk sokáig,
kintre, de nem a szabadba:
kívül van törvényen, időn.
Törvény lett, hogy mind kívül legyünk,
ha bent nincs, nem is nehéz ez:
betyárok, mámorok kivetettjei,
kint a csalitban, csipkefa alatt
faggatjuk egymást: komám, miért?
Fejét mindenki önként veszítse el,
egy elomlott tornác oszlopai közt
álljon és várjon a töke mellett,
jön hóhér vagy jó hír: a tőke kihajt,
nohát, vadszőlőt, fürtöst, delevárit.
Egyetlen húr zörög az agyban,
cimbalomé, vak zenésze
tépi-cibálja, siralomházi idill —
a széllel bélelt ajtón szél gázol keresztül,
ennél kijjebb már nincs emberfia,
a levegő húrjait pergeti két verő.
A la Baudelaire
A macskát imádjuk, mint a nőket,
az ablakban ülve, kényesen
fejtik a sötétet — édesen
simogatjuk eközben őket... —,
és nyújtóznak, és a körmüket
mindig más-más pillanatba mártják,
tövig, persze; hiába vár rád,
másnak is csordul könny, s üzen —
ők, mint egy gombolyagba,
egész életed befonják, hiába
szíved legbelső, rejtett indulatja,
megköt a puha, légi spárga.
És mint a homok, elcsorog
karmuk között minden viszonyod.




