2008 nyár
Bodor Béla
1954-ben született Budapesten. Déry-díjas költő, prózaíró, esszéista, kritikus, irodalomtörténész, képzőművész. Tagja a Szépírók Társaságának, a Magyar Írószövetségnek, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. 1975-ig több rock- és dzsesszegyüttesben játszott, 1979-ben rendezte legnagyobb önálló kiállítását festményeiből, grafikáiból, montázsaiból. 1991-től az Élet és Irodalom kritikai rovatának munkatársa, 1995-96-ban rovatvezetője. 1985-től jelennek meg írásai. Saint Francis experience c. egyfelvonásosa 1988-ban elnyerte a drámapályázat, egy-egy esszéje 1994-ben a Madách-pályázat, 1995-ben az Ady Társaság pályázata első díját. 1999-ben Soros-ösztöndíjas. Díjazták a Holmi novellapályázatán (1991) és kritikapályázatán (1994), 2002-ben a Magyar Rádió hangjátékpályázatán díjat nyert. Főbb művei: Dallamos fekvésváltó gyakorlatok (versek, 1989), A nevek születése (versek, 1997), Régi magyar regénytükör I-II. (irodalomtörténet, 2000), Ragtime a Vérnősző Barommal (versek, 2002), Városablak (regény, 2003), Alakok (irodalmi tanulmányok, 2006). Fotó: Peti PéterLAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Bodor Béla
Petri György-palimpszesztek III.
Petri György: Most újból
Most újból a magányos uszodák.
A faágyak. A napzápor a fáradt
testre, testhosszú vízfolt
utánam, amit felkapkod a szél.
A zuhany. Hő és pára
önkívülete.
Nyakszirtemen dörögve
széttört sugár.
Zúzottkő-borította erdei út. Faágak
reluxa-függönye. A napzápor a fáradt
testre, testhosszú porfolt
utánam, amit fölkapkod a szél.
Hőzuhany és pedáltaposás
tudatszűkülete.
Nyakszirtemen zötyögve
széttört sugár.
Marno János-palimpszeszt
Záppír
Záppor, írjad, mely elméden átver,
mely, kezdettől hallod, halandó,
s hány kezdetből áll össze folyó,
szem elől hova téved a meder,
tolatván, ki felé ma, még egyszer
inthetnénk: ez meg ez sem oly jó,
hogy felhördüljön a lefolyó,
s húzza párbaj kesztyűjét a kényszer-
idő: rá az ég alja hárul,
boltját csavard az ujjad köré(!) —
Nem. Maradj csak mindennek híján,
nyelvem mialatt szétrágom hátul,
rajta(!) koptasd a szemedet kővé,
elménk átzúg a Mindenek Hídján —.
Irmag, te érdes, száraz maradvány-
szivarka tajtékzó muszáj szögében,
megtartani is már nyelvet éget,
szem elől hova rejted a harsány
gőzfolyosón, kéz alatt, víz/üveg
kétmásnak bólogatva: jónap';
megúsztam, szólsz ki a folyónak,
vizet kellene kérned, nem tüzet,
húznád az időt, de nincsen mire,
orrod csavarja, ahogy csiga-
futtában a csúcsforgalom beszív,
már a sétányon megrohan, pihe-
nő futtában, kényszerűen, míg a
hídi megállóban megáll a szív.




