1.

...1983 nyarán (augusztus volt) egy teherautó (IFA) platóján gubbasztottam pizsamában a szüleim franciaágyán. A ponyva alól ki-kilestem, az útburkolaton egymásba futó fehér csíkokra, az út szélén elrohanó fákra, szántóföldekre. Féltem. Nem a semmibe vesző és újra meg újra előbukkanó fehér csíkoktól, nem a szántóföldektől, nem a teherautótól, sokkal inkább az úticéltól. Úgy éreztem, durván kiszakítanak megszokott közegemből, visznek egy alig ismert helyre, ismeretlenek közé. Nem akartam menni. Azt gondoltam, az én helyem ott van, ahol addig éltem: Tiszakécskén, az Erkel-fasor valahány szám alatt.
Akármit is gondoltam, 1983 augusztusában Szegedre érkezett a teherautó, a Nyitra utcai panelház mögött fékezett és megállt. Lekászálódtam a platóról, megmásztam az öt emeletet. Csakhamar át is öltözhettem pizsamából rendes ruhába, ami szerencsésen előkerült valamelyik bőrönd gyomrából. Szegedre érkeztem. — Nem először. Korábban látogatóban, üdülésképpen többször jártam már a városban. Nem volt hát teljesen idegen. Csak abban az értelemben volt az, hogy azontúl ott kellett élnem. Tízévesen pedig az ember megsínyli a lakóhelyváltozást. Megsínylettem én is. Úgy augusztustól októberig. Történelmietlen ugyan minden „mi lett volna, ha" kezdetű mondat, én azonban nem történelmet írok, ezért bátran állíthatom, hogy amennyiben bármely más városba kerülök, az jobban megviselt volna.
Hetek, hónapok alatt vált bennem végérvényessé és visszavonhatatlanná a szegediség. De lehet, hogy egy pillanat műve volt csupán. Nem emlékszem. Mindenesetre hamar elnyomta addigi identitásomat, míg később kiderült, hogy ezt, a szegedi identitást nem tudja felülírni bennem semmi. Amikor később évekig éltem a várostól távol, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez tarthatatlan állapot. Ma, és immár véglegesen, Szegeden élek.
Szegeden, ahol a Radnóti könyvesboltból éppen ebben a pillanatban lépek ki a fényes aszfaltra, nézem a 3-as villamost, ahogy eldöcög a Lófara irányába. Ha úgy döntök, a nyomába eredhetek, köszönthetem a felújított, megkapóan szecessziós Reök-palotát, megihatok egy kávét a Millenniumi Kávéházban, majd a nagyáruház mögött átvághatok a Honvéd tér játszóterének hintái és bokrai között, aztán rákanyarodhatok a Vitéz (korábban negyven évig Partizán) utcára, végül Szeged legrégibb utcáján, a Szentháromság utcán folytathatom utamat az alsóvárosi Havas Boldogasszony-templom irányába. Körülöttem a házak a Monarchiát idézik, Aradon vagy Temesváron, Debrecenben vagy Sopronban, Besztercebányán vagy Szabadkán éppolyan természetességgel állhatnának, ahogy itt, ahol annyira szeretem őket. Mert bár a Kárpát-medence bármely pontjának szerves részeit képezhetnék, igazán otthonos érzést mégis Szegeden táplálnak bennem, aki a Kapca mellett épp a Szent Ferenc utcára térek. A Kapcáról (hivatalosan Alsóvárosi Kultúrház) Mari néni jut eszembe. Beszélték, hogy ebben az épületben, egykori tiszti klubban táncolt az uraknak. Amikor én ismertem, már egy szánalmas roncs volt csupán a Béke Tanszék nevű kultikus kocsmában. Minden kedden be kellett mutatnia a pultosnak a városi fürdő igazolását, miszerint a hétvégén ott járt, testét lecsutakolták, fertőtlenítették. Ez az igazolás voltaképpen a bérlete volt, e nélkül nem engedték be az ajtón; és ő minden kedden hozta a gyűrött papirost, a megfelelő helyen pecsétekkel és aláírásokkal, nehogy az utcán rekedjen, vagy másik lebujba kényszerüljön. Olyan szervesen tartozott ahhoz az italméréshez, akár a pult vagy a falra felszerelt fogasok. Egyik-másik estén tánclépésben ment a mellékhelyiségig; előfordult, hogy valamelyik vendég, aki már rendesen felöntött a garatra, ilyenkor derékon ragadta, megforgatta. Mari néni ilyen esetekben vagy pajzánul sikoltott, vagy kocsis módjára szitkozódott. Mindkét esetben nagy sikert aratott produkciójával...

2.

...sikert aratott produkciójával, helyi szinten számottevő zenekarnak számított. A koncertre vártunk. Valamikor a kilencvenes évek elején, egy valamilyen nap vége felé a JATE Klubban kilenc óra tájban kezdtek hangolni a hangászok. Ekkor jelent meg Főnök. Főnököt mindenki ismerte. Lehetett úgy százhatvan centi magas, ha sokat nem mondok, arca gyűrött volt és ráncos, és valahogy olyan, akár egy egyik napról a másikra megvénült kisfiúé. Nyakában kendőt, állán és az ajka felett elvadult, ám ritkás szőrzetet viselt. A legtöbben csak röhögtek rajta. Meg ugratták. Durva viccek céltáblájává is vált olykor, noha ez azért nem volt jellemző, mert valamiféle „nagymenőség"-gel (vagy inkább sérthetetlenséggel) bírt: ott volt mindenütt, ismert mindenkit, bratyizott mindenkivel. Ő volt a Főnök. Mi a barátaimmal leginkább sajnáltuk...
Én viszont utáltam, hogy sajnáljuk.
Egyszer az Oskola utcai fodrásznál ültem, amikor Főnök benyitott az üzletbe, köszönt illedelmesen, az egyik fodrászlányt kereste. A fodrásznők és a vendégek megütközve nézték Főnököt, aki alacsony volt, szegecses bőrkabátot és koszos farmert viselt, amely úgy lógott rajta, mint tehénen a gatya, ahogy mondani szokás; pólóján halálfej gyűrődött, összeaszalódott múmia-gyermekarcán szőrzet ritkálkodott, aprócska kezének vékonyka ujjain réz függönykarikák virítottak. A tekintetekből kiolvastam az ítéletet: förtelmes alak; és a megütközésből fakadó kérdést: Mit keres ez itt?
— Nincs benn — mondta undorral a nő, aki legközelebb állt a bejárathoz.
— Megmondanák neki, hogy a bátyja kereste? — kérte Főnök, azzal távozott.
A fodrászat munkaerői egymásra néztek, kezükben megállapodott az olló, tekintetükbe csodálkozás, sőt: iszonyat költözött.
— A bátyja? Ez a bátyja? — álmélkodtak borzongva.
A kuncsaftok feszengtek. Köztük én.
Sajnáltam Főnököt, ugyanakkor utáltam, hogy sajnálom. Nem sajnálkoznom kellett volna, hanem felpattanni a székből félig nyírottan, Főnök után szaladni az utcán, hogy utolérvén átöleljem a vállát, és elhívjam valahová, ahol fizethetek neki egy fröccsöt. Vajon Főnök látta, hogy én is ott ülök, csak nem akart kellemetlen helyzetbe hozni? Vagy észre sem vett? Mindegy. Nekem kellett volna ráköszönnöm: hogy ne legyen olyan végtelen egyedül, olyan embertelen módon kiszolgáltatott! Ehelyett csak ültem kukán, ráadásul még sajnáltam is. Ezért aztán mindenkire haragudtam. Elsősorban, persze, magamra — a tehetetlenségemre; másodsorban pedig, nyilvánvalóan, Főnök húgára, aki (ez világos) letagadta a testvérét. Vagy minimum nem beszélt róla. Ami jelen esetben felér azzal, hogy letagadta. Sőt: mintha nem csupán le-, de meg is tagadta volna...
Mikor legközelebb találkoztam Főnökkel, bár a nyelvem hegyén volt, nem emlegettem föl a fodrászüzletet. Kiváltképp önmagam miatt nem.
Néhány év múlva meghalt.
Úgy halt meg, ahogyan élt: részegen hanyatt esett a Rock Klub lépcsőjén és nyakát szegte. Mikor meghallottam, arra gondoltam, vajon a húga vitt-e virágot a sírjára? Én szívesen megtenném helyette, csakhogy nem tudom, merre nyugszik. És a keresésére indulni sem lenne sok értelme, hiszen nem tudom a polgári nevét. Sokáig szomorkodtam emiatt, mert elképzeltem, milyen szép lehetne egy vegyes mezei csokor a síron, a lenyugvó Nap fáradt, narancsba játszó fényében...
Mert Szegeden szépek a naplementék...

3.

...Szegeden szépek a naplementék. A városban, ahol lakom. Gyerekkorunkban a töltésre jártunk futni. Tornaórán, az egyes gyakorlóból. Így hívták az iskolát, ahová jártunk. (Valójában sokkal hosszabb és bonyolultabb neve volt, de abból, hogy egyes gyakorló, mindenki értette, melyik suliról van szó.) Végig a Boszorkány-sziget mellett, ami voltaképpen nem is sziget, de az (talán) bizonyos, hogy az országban itt égették az utolsó boszorkányokat, szóval a Boszorkány-sziget mellett haladtunk. A homokbányáig futottunk. A tornatanár odáig biciklizett előre, hogy ott várjon ránk. Lesből figyelte, ki lazsál, ki nem. (Amúgy benn a teremben két egymás mellett lógó kötélen föl tudott úgy mászni, hogy a lábait nem használta, hanem a testével derékszöget bezárva tartotta mindkettőt maga előtt, feszes ülő helyzetben. — Volt tekintélye. Alexa Ferenc. Így hívják.) Többnyire mind lazsáltunk. Néha futás helyett (engedély nélkül) elkanyarodtunk arra a nagy területre, ahol az új klinika épült. Az építési terület a Tisza árvizeitől védő gáttal, azaz a töltéssel párhuzamosan futott, másik oldalán, a Bánomkert sor egyik háza, közvetlenül az orvosi egyetem Jancsó nevű kollégiuma mellett, úgy hallottuk, valaha bordélyház volt. Abban az időben már omladozott (ma már csak egy foghíj). Többször beosontunk a szobákba, ahol gyakorta különös alakok tanyáztak. Izgalmasnak találtuk abban a házban kalandozni. Pedig sosem történt semmi igazán izgalmas. Mikor történhetett volna, elmenekültünk. Olyankor rohant mindahányunk, ahogy a lába bírta. A tornaórán viszont inkább alibiztünk. Igaz, én nem mindig. Merthogy én szerettem futni. Később is, csak úgy a magam örömére is futkároztam a töltésen. Újrókusról, ahol laktunk, elfutottam Tarjánba, a Csorba utcába, ahol nagymamám testvére élt (talán Ilia tanár úr ott lakott már abban az időben is?). Fölszaladtam hozzá a nyolcadikra, ettem-ittam, aztán futottam haza. A töltésen. Kutyákat sétáltattak, mackónadrágosok kocogtak. Én futottam, akár Forrest Gump, akinek akkor, a nyolcvanas évek közepén még híre-hamva nem volt. Megyei versenyeken is indultam, kiköptem a tüdőmet nyolcszázon és negyedik lettem; majd szétszakadtam belül és harmadik lettem; csaknem belehaltam és második lettem. Jobban élveztem magamban, magamnak futni. Például estefelé, mert Szegeden, a városban, ahol élek, szépek a naplementék. Szép volt akkor is, mikor a mellettem elhúzó biciklista tarkón vágott futtomban. Káromkodtam egy ízeset, mire a kerékpáros megállt, rám vigyorgott és füttyentett. Valahonnan egy mokány kis kutya bukkant elő, acsarogva esett volna nekem. Lendületet vettem. Majd kiugrott a tüdőm, csaknem szétpattantak az erek a halántékomban — de ezúttal nyertem. Időben értem el a pontot, ahol a körtöltés és a vasúti töltés csaknem egymásba fut, időben ugrottam át a vasúti kerítésen. Az elhanyagolt bakterház udvarán, a derékig érő gazban két gyerek üldögélt. Mire újra levegőhöz jutottam, az is tudatosult bennem, hogy néznek. Engem, a harmadikat. Lihegtem, próbáltam szólni. Nem jött ki még hang a torkomon. A korcs ugatott a kerítés túloldalán, de nem bújt át rajta. A két gyerek nézett. Feléjük léptem, magyarázni próbáltam, hogyan és miért kerülök oda. Ők csak néztek, de észre kellett vennem, hogy mégsem engem. Inkább mögém. Keresztül rajtam. Egészen az arcuk elé nyomultam. Nem láttak, csak bámultak valahová a hátam mögé. Szúrós szag terjengett körülöttük. Olyanok voltak, mint akik kiestek az időből. Beledermedtek egy időtlenségbe. (Idétlenségbe?) Mondtam még valamit, de nem mozdultak, nem feleltek. Otthagytam őket. Kikukucskáltam a kerítés fölött, a korcs már elment gazdástul. Futottam hazáig. Fura, zavaros érzés motoszkált bennem; akár valami kullancs, fúrta magát a bőröm alá. Mikor hazaértem, a nap éppen lebukott a horizont mögött. Megnyugtatott, hogy az idő, dacolva azokkal, akikkel találkoztam, továbbra is múlik. Hogy nem fogytak el a percek. És megnyugtatott, hogy a városban, ahol élek, amelynek elválaszthatatlan része vagyok, és amely kitéphetetlenül a részem, hogy Szegeden, az én városomban, szépek a naplementék...