2008 ősz
Kocsis Csaba

1959-ben született Berettyóújfaluban. Erdésznek tanult, dolgozott tanítóként, volt népművelő, újságíró, kulturális menedzser. A nagyrábéi művelődési ház és könyvtár igazgatója, a Bihari Füzetek szerkesztője. 2005 óta állít ki fotográfiákat. Legutóbbi kötetei: Kádár vitéz útja (kisregény, Barbaricum Könyvműhely, Karcag, 2001), Vízummal a szülőföldre (publicisztikák, Szépírás Kiadó, Szolnok, 2004), Ezüstkert (színjáték, Magyar Napló, Budapest, 2005). 2006-ban Berek Barátja Emlékplakettel tüntették ki. 2006-ban a B. Tónus Kiadó gondozásában jelent meg 12x12 mondat a barátságról című kötete. 2006-tól a berekfürdői Körmendi Lajos Írótábor vezetője. 2007-ben az I. Hajdú-Bihar Megyei Fotószemlén a Megyei Önkormányzat díját kapta. Berekfürdői énekes poézis címmel 2008-ban jelent meg CD-je szezői kiadásban. 2008-ban 1. helyezést ért el a Vizek éve országos fotópályázaton, a Kikapcsolódás és egészségmegőrzés gyógy-és wellnessfürdőinkben kategóriában. Legutóbbi regénye a Közép-európai mozaik, a Babaricum Könyvműhely gondozásában jelent meg 2008-ban. 2009-ben négy tárlata járja Magyarországot. A Kor-Kör-Képben kortárs írókat, költőket ismertet meg a nagyközönséggel.
LAPUNKBAN MÉG »
„Rövid vágás a villogó szikével,
akárha csecsemő mellén...”
Lanczkor Gábor
Spanyolnátha, 2005 november
Kocsis Csaba
kocsis csabának is összejött
Azt hittem, azért nem működik az internet, mert délután áramszünet volt. Ilyenkor előhúzom a forgószéket az asztal alól, fellépek a fénymásoló melletti talpalatnyi helyre, és kihúzom az elosztót a konnektorból. Régi bevált recept ez, még az elődömtől örököltem. Most azonban semmi eredmény. Kopogtatnak.
— Ó, drága barátom, segítene? — Mit óhajt? — kérdezem egykedvűen, miközben a monitort figyelem. — Csak egy e-mailt szeretnék küldeni...— Én is — dünnyögöm.
Végignézek a betérőn. Hatalmas ember, elfogná a napot az iroda ajtajában, ha onnan sütne. Ázsiai arc, mandula-szemekkel, rövid fehér frufru tapad magas homlokára. Az idegen oldalán fényképezőgép, kezében fekete teleszkópos állvány, amelyre most támaszkodik. Látszik rajta, hogy meggyötört, alig áll a lábán.
— Küldeni akarok egy e-mailt a bánomfalvi polgármesternek, hogy ma már nem érkezem. Hacsak nem kapok egy kocsit a seggem alá...Hangosan felnevet. — Érti, ide a seggem alá!
Rácsap a nagy hátsójára. Valóban, azt lábbusszal vinni már nem ildomos. Az apostolok lova sem bírja már ezt a terhet. Nem tudja még, hogy hol alszik, de mintha nem is érdekelné.
— Van még valami régi vágású cserzett bőrű pödrött bajszú juhász a faluban? De nem vár választ a kérdésére, folytatja: — Vagy valamilyen régi műhely? Már felelnék, de ez sem érdekli. — Kovács vagy kötélgyártó? Legyint. Nemhogy mesterember, de jószág sincs már a faluban. A városi gyerekek egy része úgy tudja, egy reklámfilmből, hogy lila a tehén. De azt álmodni sem merte volna, hogy már a falun is ez a helyzet. — Leülhetek?
Látom, hogy milyen nyúzott. Intek a fejemmel. Helyet foglal. Nem akarok beszélni, hiszen árad belőle a szó, mint a sebes patak a hirtelen jött vihar után. Csak a halk kopogás tudja őt is megakasztani.
Újabb idegen toppan be. Arca ismerős, megtévesztően hasonlít egy neves zeneszerzőre, de én nem hiszek a kísértetekben. Nem rábai, az biztos, sohasem láttam a faluban. — Kinek az alkotásai láthatók a művelődési ház bejáratánál?
Azért ez jólesik. A polgármester most utasított, hogy tüntessem el őket a bejárattól, mert lejárt a kihordási idejük. De szinte minden idegennek kedves, figyelemre méltó munkák a kidekorált kasznik.
— A Trabantokra gondol? — Nem tudtam, hogy ez a nevük.
Erre már én is felkapom a fejem. — Mi az, hogy nem tudja?
Nem akarja meghallani, amit mondok. Úgy látszik, ez már egy ilyen nap.
— Az elsőn van valami írva: nézze, lemásoltam a noteszembe: www.spanyolnatha.hu. Ez az a híres betegség, amelyik végigsöpört Európán, vagy valamilyen cím? Össze kell szednem magam, hogy ne mosolyodjak el a kisöreg igyekezetén. — Inkább az utóbbi.
— És hol található ez a Spanyolnátha? — Miskolcon...
— Hát ez nagyszerű, én is oda készülök! Tudja, az operafesztivál!
Egy pillanatra összezavarodik. — Ismertem őket... A járművet vezető Apollinaire-t, az anyósülésen ülő Schielét, a hátsó ablakból visszanéző Kaffkát és Adyt. Jó emlékeztetni az utókort, hogy ők már letettek valami a nagy közös európai asztalra. Innen írhatok az alkotóknak? — Egyelőre nem... De foglaljon helyet!
Újra próbálkozom, kihúzom a konnektorból az elosztót, de most úgy döntöttem, várok. A két öreg kóstolgatja egymást, a diskurzust a nagydarab kezdi: — Csak nem valami íróféle maga is? — tudakolja egy kis csalódással a hangjában. Mert azokat nem sokra becsülöm. Itt-ott megjelentetnek valamit, és aki már két sornál többet ír, kapja az elismeréseket. A festők is ilyenek: pacsmagolnak vagy kettőt, és már ott van a mellükön a kitüntetés, de hol vannak ők a fotográfiához? De jó feje van! Készíthetek egy felvételt?
— Nincs ellenemre, mert az utolsó fotóm már nagyon régi. — Mondja már, mivel foglakozik? Ilyen fejjel csak valamilyen művész ember lehet. — Olyasmi. Valamikor sokat komponáltam. — Akkor maga is megbecsült tagja a társadalomnak. — Voltak csúfos kudarcaim. Sajnos az ember értékeit leginkább a halála után ismerik fel. Olyan nehéz megérteni a kis népeknek, hogy a dalkincsük egyformán fontos és kölcsönösen hatottak egymásra.
— Így igaz, ahogy mondja. De most, ne mozogjon! Istenem, micsoda feje van! Nekem már ezért érdemes volt itt maradnom! Egészen fürgén mozog, ha fotózik. Gyakorlott mozdulatokat tesz. — Tudja, nekem papírom van a minisztériumból, hogy a fotózás nem művészet. Hát mi a szent szar? Akkor én miért jártam be az elhagyatott mongol vidékeket, és örökítettem meg az ott élő embereket. A fotózás a pillanat művészete. — Ne törődjön a hivatalnokokkal, az idő majd minket igazol. Én is megfordultam Észak-Afrikában és Törökországban is. A kultúra egyetemes.
Visszadugtam a konnektorba az elosztót. Szikrázott, aztán semmi. A képernyő elsötétült. — Várjanak! — marasztalom a vendégeimet. Beletelik öt perc, mire megtalálom a biztosítószekrényt. A folyosó neonlámpái felizzanak. Sietek vissza a vendégeimhez, de az iroda üres. Visszakapcsolom a számítógépet. Érdekes, most már van internet is. Kimegyek az utcára, nem látom a két öreget sehol. Ránézek a spanyolnátha-szoborra, amely nem más, mint Lakatos Feri barátom kibelezett zöld Trabantja. A hátsó ablakból a kunfajta, nagyszemű legény, Ady Endre néz rám szomorúan, elment a zeneszerző és a fotográfus. Jézust sem ismerték fel az emmauszi tanítványok. Így jártam én is. És még a szívem sem lángolt.































