2008 ősz
Az örök emberi Miskolc, panelsorok Jambrich Liza Bene-Kovács Szilvia Csesztvei madárijesztők Egyesült Amerika T áncfarsang A tavaszelőtt 17 pillanata Karcsa, 2008 tél Bibók Bea: Istállóban Gombos Ferenc Montenegró, Albánia Karádi Zsolt Géczi János Nemzeti Mászka Kóbor Ádám Homonna György Nyíregyháza Kerekes Elek feLugossy László Bibók Bea Kocsis Csaba Baranyai Zoltán Susanna Lakner Aleksandra Grela Henn László András Horváth Levente Sain Mátyás Homonna György Kőhalmi Péter Baranyai Zoltán Fehér KrisztaMurányi Zita
Murányi Zita 1982-ben született Budapesten. 2001-2003 között az ELTE-BTK magyar-esztétika szakának, 2004- től a SZTE BMI kommunikáció szakának hallgatója elektronikus média szakirányon. 2008-tól a dániai Koge Business School multimedia designer szakát végzi. Regényei: Tükörpalota (2003), DuplApu (2007). 2004-ben Bródy Sándor-díjat, 2008-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjat kapott. „Rövid vágás a villogó szikével,
akárha csecsemő mellén...”
Lanczkor Gábor
Spanyolnátha, 2005 november
Murányi Zita
Boldogs-ág
Hajkoronám s szépségem bánta a szerelmet,
— egy életen keresztül kergettem, vagy ő űzött engem
árkon, bokron? —, arcom rózsái mostanra elnyíltak,
melyik patak mosta, mérgemet kioldva,
viaszfehérre lelkem? Elszántságom nem
a küzdelembe fásult, az akadályokon mind
sikerrel jutottam át: „Kedves kisasszony, ki kell,
ábrándítsam magát, egy bábúért eped!
Igaz, helyén van keze, feje, lába
s ami azt illeti, igen helyrén járja azt
a táncot, melyet maiestro Bartók igazított
talpa alá, de ne feledje, attól csak egy báb!
Tulajdon kezemmel faragtam,
jótállok hát, noha nem kívánom,
s sosem is kívántam, hogy rá pazarolja érzelmeit.
Szememre ne vesse, hogy nem figyelmeztettem
eddig. Most el!" — levele párnám alatt.
Ajándékoztam volna bimbózó ifjúságom
hamarabb, tükörképének mégis?
Így is, úgy is, elmúlik a varázs. Az az igazság,
szeretni nem tanultam meg soha.
Ha valóban elsötétül a világ-
háló, utószor hulljon az éterbe
az a néhány szó, amit a Tündér, kit vesztemre,
már a kezdet kezdetén is megvetettem,
súgott faragott kedvesem fülébe hajdan:
keresd, kutasd, megleled és elveszíted,
nem a fájdalom, a lángolás, a bánat,
az enyészeté mind,
ha búcsúórád int, gondolj vissza arra,
milyen volt egymás karjába omolva
ropni, zsibongani.
Néhány perc, szárnyas pillanat?
S csakugyan, mintha
éltünk volna.
