2008 ősz
Radics Viktória
Műfordító, író, irodalmár. 1960-ban, Zomborban született. 1992-ben és 1997-ben a Holmi díját kapta; 1992-ben Móricz-ösztöndíjas volt, 2006-ban Déry Tibor-díjat kapott. Az Éjszakai Állatkert és a Szomjas Oázis című nőirodalmi antológiák szerzője, Danilo Kis monográfusa.„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Radics Viktória
Az utolsó szerelmeslevél
Kedves Refik!
Kajánul nevetek magamban, ezt az e-mailemet, az utolsót, sohasem fogod tudni elolvasni, lévén hogy sohasem fogod megtalálni, no és véletlen sem lehetséges, hiszen nem beszélsz magyarul. Belehajítom hát a világűrbe ezt az utolsó magyart, és búcsút veszek tőled, virtuális szerelmem. Legalább háromszázhatvanötször írtad le nekem, kedvesem, hogy szeretsz — „volim te" —, és hogy az enyém vagy — „tvoj" — és nekem legalább háromszázhatvanötször csípte a nyelvem a némi kétséggel fűszerezett öröm, mert mindannyiszor féltem egy kicsit, tartottam a virtualizálódásunktól, ami valóban bekövetkezett. És a háromszázhatvanötödik leveled után én határvonalat húztam: íme itt a virtualitás, és íme, a valóság. A valóság volt életem leghosszabb és legszenvedélyesebb csókja. A rátalálásé. A virtualitás volt az eljátszott szerelem. A bátortalanságod hosszú futama. Nem akartál kockáztatni, és elkockáztad egy valódi találkozás esélyét. Álmodni akartál, s ehhez nem kellettem én, hanem csak az e-mail, mely lökést adott ahhoz, hogy tovább álmodd a magad álmát. És hiába vetettem be megannyi stíluseszközt, hogy a valóságba zökkentselek, persze, hogy stílusfordulat maradt minden.
Mígnem különös dolog történt: egy év után visszamentem a tett helyszínére — annak a csóknak a helyszínére —, mely ezer kilométerre van innen; vissza abba a hotelszobába; ott bekapcsoltam a laptopomat, rá az internetre, és — forró pillanat volt —, leírtam neked, a te nyelveden, mely a miénk is volt, hogy hol vagyok én, és hol vagy te, leírtam, hogy most én téged megöllek — „ubicu te" —, és megtudod, milyen a szerelmi gyilkosság. Mit ad Isten, ez a gesztus nem maradt virtuális. Valóban sikerült lezárnom vele a történetet. De csak azért, mert ott voltam, konkrétan, azon a helyszínen, én ott voltam hús-vér alakomban, a 101-es szobában, és ez a valósság volt az, ami szétszakította a számomra már gyötrelemmé vált fiktív viszonyt. Nem fegyverrel követtem el, hanem puszta és elemi erővel, misztikusan. Megtörtént. Pontosan tudod. Felparázslott, átment a tűz, és te — élveztem — elszálltál.
Kedves Refik, a misztikum más, mint a virtualitás. A misztikum, mint tapasztaltad, van, és cselekedet-erejű. Most már szabadon röpködsz a világűrben, bolyongsz a világhálón, és engem meg nem találsz. Én már nem a Hádeszben vagyok. Nincs lelkifurdalásom: szerelemből tettem, amit tettem.




