2008 ősz
Szepessy Béla
1960-ban született Nyíregyházán. 1976 óta szerepel kiállításokon. A Bessenyei György Tanárképző Főiskola földrajz-rajz szakán, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanárképző tagozatán végzett. Jelenleg a Nyíregyházi Főiskola művésztanára, docens. Tagja a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának, a Magyar Grafikusművészek Szövetségének, a Pedagógusképző Főiskolák Vizuális Nevelési Kollégiumának, a Magyar Rektori Konferencia Pedagógusképző és Művészképző Szakbizottságainak és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. A Nyíregyházi Nemzetközi Fametsző Művésztelep vezetője, Zsákán nyaranta alkotótábort vezet Lukács Gábor festőművésszel, akivel idén közös kiállítása volt Nyíregyházán. Hazai és külföldi tárlaton, egyéni és csoportos kiállításon egyaránt megjelentek munkái. Többször volt résztvevője a Miskolci Grafikai Biennálénak és a Miskolci Téli Tárlatnak, de szerepeltek munkái Belgiumban, Franciaországban, Mexikóban is. Számos nemzetközi művésztelep nívódíjának tulajdonosa. 2005-ben a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíjasa. Munkásságát számos hazai és nemzetközi díjjal jutalmazták, 2007-ben a „Batthány és kora” pályázat díjazottja volt, és megkapta az Internationales Symposium „Atelier an der Donau” grafikai díját is.„Rövid vágás a villogó szikével,
akárha csecsemő mellén...”
Lanczkor Gábor
Spanyolnátha, 2005 november
Szepessy Béla
oratórium
Ha tél szele lebben az éjben, ha éj heve suttog a kéjben,
Ha kéj tele csattog a vérben, ha vér szele lobban a télben,
Ne bántsátok a madarakat,
Az ég irgalmat ád!
Hiába nevető száj ha loccsan, Tépő gyilok hegye koppan,
Néma állat dühe dobban, Pőre szőre lángra lobban,
Gyilkosok vagyunk!
Rajtunk nem fog a gyermeklocsogás, Sírás, buta lobogás, árva dalolás,
Csacsogás, ragyogás. Tüskés nyakörvünk körbefonja az álmot, a lángot.
Miért teszed testvér?
Árva bú csatangol tiszta arcodon, Hosszú hálójú pók lebben előtted.
Miért téped ki tollait csillagragyogású, pávacsillogású álmainknak? A
pihe és a mag védtelen veletek szemben, és még hátukon érzik az első
hó lágy borzolását és az őzek tiszta szemeit, a selyemfényű csendet.
Mikor ti, éhes lángoló zúzmarakristály fenevadak, szemeitekben az
ősdüh pattanó szikrájával, rájuk rontottok — a sikolyt sem félve —
gyöngécske testükbe tapodtok. A gyalázat rátok kérgesedett.
— Célunk szent, s így mi is azok vagyunk! Igazak és tiszták! A
mocsarakból bújtunk elő és mint a cédrus Libánonban olyanok leszünk!
Tanainkkal belehasítunk a földbe.
— Célotok a gyalázat ami bambán vigyorgó arcaitok piszkos hasadékaiban
bujkál mint a fekély a kicsiny gyermek homlokán. Vérrel elegy genny
festi zászlótokat.
— Az álmok egyszer visszarévednek oda ahonnan elindultak és önnön
magokat megkerülve megpihennek a semmi tornácán.
— Az anyánk vércse volt és még meg sem születtünk, mikor már belénk
mart a kétség. Mi is plazmából építjük fel önmagunk és hiúságaink
tornyát. A mi gyilkolásunk szent. Az ember, az állat és a madarak
gyarlóak véges kis életükben idejük sincs, hogy megváltozzanak. Mi a
végzet felkentjei visszavezetjük őket ősállapotú plazmáikra, hogy újra
összerakva sejtjeik felépítsék önmagukat, hogy az emberek igazán
emberek, az állatok igazán állatok, a madarak igazán madarak legyenek.
A szépek szépe zengje nevedet,
A szüzek szeme áldja szívedet,
A szépen szólók várják jöttödet,
Az álmot látók szánják lelkedet.
































