Elsüllyedt, lepecsételt hajót találtunk

a tenger mélyén, hatalmas könyvtár volt benne.

Szavak által elhagyott könyvek. Olyanok voltak

a víz alatti tomusok, mint a kitörölt mikrofilmek,

lenullázott floppyk. Kiázott belőlük a regény, a vers, a dráma.

Mintha emlékezetét vesztette volna az egész világ.

A sajtónak a legvérmesebb kollega nyilatkozott:

tulajdonképpen minek is tudni bármit?

Hát nem mindegy? Mi volt beírva, begépelve,

kinyomtatva a papiruszok lapjain?

Víz alatti szobánkban ránk tört a depresszió,

amikor végiglapoztuk a temérdek könyvet.

Nem találtunk bennük egyetlen szót sem.

Tudtuk, mennyi ritkaság, könyv-csemege veszett el így,

mégis, néhány nap után rendesen besokalltunk.

Beleőrültünk a kevésbe.

Nem mertük tovább kísérteni az univerzális amnéziát.

Hagytuk a kutatást, és egyik este elmentünk moziba,

megnéztük a Titanic című klasszikus mozit

(búvárok mit nézzenek?),

azután beültünk az Angol Királynőbe sörözni.

Az a néhány polc, amit még nem néztünk át,