2009 ősz
Turczi István
1957-ben született, József Attila-díjas író, műfordító, a Parnasszus költészeti folyóirat alapító főszerkesztője. Az ELTE BTK angol-magyar-finnugor szakán 1983-ban végzett, a Művelődési Minisztérium irodalmi és művészettájékoztatási főelőadója volt, 1988-tól szabadfoglalkozású. Dolgozott a Kilátó c. világirodalmi rádiómagazin és a Parnasszus c. televíziós irodalmi vetélkedő műsorvezető-szerkesztőjeként, a Bartók Rádió Muzsikáló reggel c. adásának és a Magyar ATV Gondolat c. heti kulturális programjának műsorvezetőjeként. A Magyar Írószövetség választmányának tagja, a szövetség Költői szakosztályának titkára. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége választmányi tagja, a Magyar PEN Klub alelnöke. A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjének tulajdonosa, a Mongol Kulturális és Költészeti Akadémia Aranymedáljával tüntették ki.Legutóbbi kötetei: Hívásra szól a csönd (válogatott versek, Noran, Bp., 2004), A többi csak kaland volt (válogatott prózák, Ister, Bp., 2005), Turczi István legszebb versei (C.E.T. Belvárosi, Bp., 2006)
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu
Turczi István
Hát ide jutottunk
Petőcz Andrisnak és a többi Jelenlétesnek
Mit forgattok a fejetekben? hát miféle felszentelt
rongyaiból kivetkezett idegen lakik bennetek? sivár
reggelek romjai közt kedves hulláitok háta mögött
összenevettek. már nem emlékeztek semmire ami szent
vagy szentségtelen? esténként magabiztos mosolyunk
szegélyébe kapaszkodtak a kocsmából kihajított részeg
és magányos csillagok. törzsasztalunktól úgy tűnt a
világ csak végtelen sörhab-óceán s a pincérek amolyan
ragadozóhalak. fejünk fölött szidolozott szamovárok
röpködtek és néhány emlékezetes nő is feketék blondik
a legkülönbözőbb fajta. elzúgtak fölöttünk félmagasan
csiklórepülésben ügyet sem vetettek világmegváltó
nyomorunkra hát igen: átéltünk egysmást. így van ez
mindenkivel. elveszítettük szüzességünket ártatlan
mosolyunkat pénzünket és annyi mást is. mint egy ócska
selejtes gumióvszer elpattantak dédelgetett vágyaink
− a durranás a durranás volt a legnagyobb élvezet.
a nyakunk köré tekert sál is felért egy hangulatjelentés-
sel. azért végül egymásra találtunk (ha máshol nem hát)
a nők karjaiban. ámuló darabokban időről időre megerő-
szakolt eszmék hulltak elénk. TERMÉSZETES BOMLÁSTERMÉK
A VERS, megírni minden rohadt kiáltást kihordatlan álma-
inkat az ébredés gyilkos szomorúságát. megírni minden
nőt a lepedők színeváltozását az undor filozófiáját
megírni a képzeletbeni havasok csúcsáról leömlő magzat-
vizek tarkónkra gyakorolt súlyának történetét s más
fennkölt banalitásokat. a haldoklóban nincs annyi
kegyetlenség amennyi bennünk volt AKKOR. most azt
kérditek mi a vers halála egy porckorongsérvhez
képest? egy kis köhögéstől elhajítjátok a tollat
és a kiadóban gerincbántalmakra hivatkoztok…
ugye gondoltok néha a tubifexre amit a házmester
levesébe szórtunk? ugye eszetekbe jutnak a balhék
és a régi metaforák? hát ide jutottunk! verseitek
rendjéből lefokozva ágyékhoz szorított csupasz
kézzel szégyenkeztek s kérditek mivégre hát hogyan
tovább? szátok sarkából egyre kevesebb jambikus
káromkodás. egyre mélyebb csend egyre aluszékonyabb
koraesti hallgatás. zsebemben költők turkálnak.
nincs bennük semmi könyörület. számonkérik rajtam
múltjukat eltűnésemet nálam keresik ifjúságukat
az elporladt verseket mindent ami egykor közös volt
mindent amiről azt hittük közös és megmásíthatatlan.
nincs bennetek semmi könyörület. kiforgattok megmaradt
szavaimból is




