2009 tavasz
Zsille Gábor

1972-ben született, Budapesten. Költő, műfordító, publicista, szerkesztő. 1990-1997 között teológiai tanulmányokat folytatott az Esztergomi Hittudományi Főiskolán és a Szegedi Hittudományi Egyetemen. 1998-1999-ben a Magyar PEN Klub titkára. 2000-2003 között Krakkóban élt. 2010-2013 között az Új Ember katolikus hetilap rovatvezető szerkesztője. 2006-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjban, 2008-ban Bella István-díjban, 2013-ban a Tokaji Írótábor nagydíjában, 2015-ben József Attila-díjban részesült.
A Magyar Írószövetség Műfordítói Szakosztályának elnöke. Angol és lengyel nyelvből fordít. A Magyar Napló versszerkesztője. Öt önálló verseskönyve jelent meg: Kihűlő, északi nyár (Fekete Sas, 1998), Elúszik, beköszön (Balassi, 2002), Gondolj néha Zalalövőre (Parnasszus, 2005), Amit kerestünk (Duna-part Könyvek, 2009), Össze (Magyar Napló, 2015). Tizenkilenc kötet műfordítása jelent meg, lengyel és angol nyelvből, legutóbb: Anna Świrszczyńska: Barikádot építettem (Magyar Napló, 2014). Szerkesztőként több mint húsz könyvet gondozott, legutóbb: Az év versei, 2015 (Magyar Napló, 2015). A HogyÖt és a Miskolc KapuCíner antológia szerzője.
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu

Zsille Gábor
A fizikusok
Az én életemben
két nagy fizikus van: egy pesti és egy győri.
Az egyik a barátom, a másik a lyuktestvérem.
A barátommal biliárdozni járok,
a testvérem sohase láttam,
nevét, címét se tudom, hangját se hallottam.
Se arca, se érintése nincs neki, nincsen,
nem hagy parfümcsíkot a nyakon, a csípőn,
nem felejt hajszálat a párnán, a lepedőn,
nem karmol és nem harap, sehol egy kék folt,
a combtőn vigyázva matat, finom és lágy,
sehol egy ujjlenyomat a testvérem után.
Azt gondolnám, ég és föld, az egyik Pest, a másik
Győr, emezzel biliárd, amazt sohase láttam –
pedig mindketten ugyanazt teszik, ugyanazt
tesszük mi hárman, a tér és az idő eltérő pontján:
a megfelelő szögben hajolva, merev dákóval
kezünkben döfölődünk hevesen, sután,
és a golyók megadóan, a súrlódást legyőzve,
az ellenállást úgyszólván kiiktatva,
a tömegvonzás törvényének engedelmeskedve,
össze-összekoccanva iparkodnak
a hívogató, csodás, tátongó lyuk felé.
Olajfolt
„a levelekben, melyeket
a görög pusztaságból ír nekünk Antigoné”
(Adam Zagajewski)
A fásult, komor levelek,
miket a görög pusztaságból
küldözget nekem Antigoné,
hetente érkeznek,
legtöbbször sérülten, a boríték oldala
feltépve, mert a postai alkalmazottak
pénzt sejtenek benne, családi ékszert
vagy megzöldült rézpénzt;
a levelek mindig ugyanarról szólnak,
jó hír egy szál se, tényleg semmi,
Antigoné szüntelenül mélyponton van,
a napkorong hamvad, a Göncöl
egyik kereke hetek óta sehol;
szabályos, rendezett betűk a hófehér lapon,
ettől az egész csak sokkal komorabb;
múlt kedden azt írta, idézem:
olajfoltos katicaként vergődöm – –