A fehérben akartam élni.
Mint radiátorból csöpögő szívjóság,
kockacukor rácsai közt az űr.
Koccant, lepattogzott,
különben is csak festék,
hólyagosra hazudta,
olyan kék lakkszeme.
Közben derengeni kezdett az ég,
semmilyen volt, egérszürke.
Kiemelte a fák éleit, beláttam,
az ember nem arra teremtetett,
hogy hóra várjon.
Az elaltat, befed, hiába hiteget,
nincsenek árnyalatai,
és hideg, hideg,
csak elkoszolódik olyankor a szív.
A szürkében élet van,
s ahogy beszélgetni kezdtünk,
lassan átmelegedtem.
Fügebokor ága, glett és aszfalt,
ilyenek jutottak eszembe róla,
aztán csak az, milyen szép ez a csendes eső,
az ereszcsatorna bádogjában szív dobog,
szürke. Ilyen.
Lassan őszülök,
mint a boldog emberek.

Stan és Span »   

Vírusgomb »