2010 ősz
Jánosi Zoltán
1954-ben született Miskolcon. Irodalomtörténész, egyetemi tanár, a Nyíregyházi Főiskola rektora. 1996 és 2007 között tizenegy szakmai könyve látott napvilágot, ezekből egy német, egy spanyol nyelven. 1982-ben novellás-, 1995-ben verseskötete jelent meg. A Kölcsey Társaság egyik alelnöke, a Németh László Társaság elnökségi tagja, a Tokaji Írótábor Kuratóriumának, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjának, a Magyar Írószövetségnek, az MTA Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei testületének, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tudományos Közalapítvány Kuratóriumának, a MELLearN Felsőoktatási Hálózat az életen át tartó tanulásért Egyesület elnökségének, az országos OTKA Bizottságnak a tagja. 1997-től 1999-ig szerkesztőbizottsági tagként dolgozott a Partium, 1999-től 2001-ig az Új Holnap folyóiratoknál. 2006-tól az Új Hegyvidék munkatársa. „Év Könyve”-díjas (1996), a Nagy Lajos Művészeti Alapítvány kétszeres irodalmi díjasa (1996, 1997), Széchenyi Professzori Ösztöndíjas (1999-2002), a Nyíregyháza Megyei Jogú Város Tudományos Életéért kitüntetés (2002) és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye oktatásának fejlesztéséért adományozott Kiss Áron-díj (2007) birtokosa.LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu
Jánosi Zoltán
Szülővárosom
Miskolc nem álom és nem is valóság, hanem körülbelül 20-30 méterrel a föld felett ott lebeg abban a lehetetlen térben, amit nagyjából 1950-től 1990-ig jelölt ki számára s számomra az idő —, s ami a második évezred utolsó évtizedében egyszer s mindenkorra véget ért. A mai Miskolc nem az, ami volt, csupán a régi nosztalgiája, töredékes kövülete, megdermedt, napszítta csigaháza — a szabadságnak álcázott romlásban. A régi Miskolc, a vad, ott lebeg az emlékezetben, abba a városba már nem találok vissza. A régi Miskolc télen dermedt, zúzmarás és vas-szagú, nyáron éles fénybe vont, forró, ősszel síkos és fényes, tavasszal vadgalamb-dorombolású volt. A mai suvickos, tisztább, egyszerre európaibb és haldoklóbb, csak azok a hangulatok, csak azok az arcok haltak ki belőle, amelyek a várost Miskolccá tették a diktatúra nyomasztó valóságában is. A munkások hada, akik özönlöttek a Gömöri és a Tiszai pályaudvarról és a Búza térről a város gyáraiba, kialvatlanul, csikkel az agyarukon, sapkásan-borostásan, aztán éjjel, reggel, délben, délután, teleülték újra a vonatokat és buszokat, és elszálltak maszatos-sötét szárnyukon Nádaska, Putnok, Újhely irányába. A Miskolcot körbefogó falvak és kisvárosok sokaságába, amelyek nem az élet látszatával —, hanem magával az élettel voltak teli.
Mint annak a 30 év előtti ecetes csípős paprikának az íze, ott a Búza téren, a lacipecsenyésnél, vagy az utolsó halászlé zamata a Hágiban a leszerelés után, Mórickával, lebukva a pesti vonatból a nagy árva magyar szabadságba.
Szoríts meg, Miskolc, csípj meg, Miskolc, hogy ébredjek fel! Az Erzsébet kórházból emelj tenyeredbe és tarts ott, hogy lássam a múltat, a Győri kaputól a Csabai kapuig, a Szentpéteri kapuig, fel az Avas és a kistestvér Lillafüred ormaiig, s még messzebb, ha már a jövődet felzabálták, s most is rágják, és a szemembe köpködik láthatatlan fogsorok. „A tátott tőke sárga szája″ — ahogyan József Attila írta, se ezt is írhatta volna itt a füredi Óda mellé: „s párás büdösség-felhő lep bennünket el.″ S ez már nem a gyárak és az üzemek, hanem a fojtogatás füstje.
Miskolc, láthatatlanul mibe burkolózol? Látom a küzdő várost, ahogy tépné, rángatná magáról kultúrával, zenével, egyetemmel, képzőművészettel, szerelemmel ezeket a fojtogató karokat, itt, a Magyar Kalahári, a Magyar Kelet-Timor kellős közepén, a félreérthetetlen gyarmatszagban, az új főutca párizsi csillogása ellenére is kifelé sodródva Európából.
Szülővárosom. Még az agyamra, a gondolataimra is hasonlítasz, birkózó akaratos, nem a megadást, de a Létet akaró lét. Füveidet, fáidat, fasoraidat, a Szinva zuborgását, az álmos szemű virrasztásokat pályaudvaraidon, az átszállásokat Újhely felé a Tiszai állomás peronjain, a „kockafejű″ Napjaink kemény és pontos megye-tükrét, város-tükrét, szerelmeim lábnyomát benned, anyám-apám először arcom fölé hajló arcát, mentőállomásod vijjogó szirénáinak hangját örökké a pupilláimban és füleimben hordom. Jövődet pedig hinném, hitetném.
Rázd ki magad a hazugságból, fájdalomból. Támaszkodj legjobb fiaidra.
Kormos, fekete ékszer.
Miskolc. Szülővárosom.
Mint annak a 30 év előtti ecetes csípős paprikának az íze, ott a Búza téren, a lacipecsenyésnél, vagy az utolsó halászlé zamata a Hágiban a leszerelés után, Mórickával, lebukva a pesti vonatból a nagy árva magyar szabadságba.
Szoríts meg, Miskolc, csípj meg, Miskolc, hogy ébredjek fel! Az Erzsébet kórházból emelj tenyeredbe és tarts ott, hogy lássam a múltat, a Győri kaputól a Csabai kapuig, a Szentpéteri kapuig, fel az Avas és a kistestvér Lillafüred ormaiig, s még messzebb, ha már a jövődet felzabálták, s most is rágják, és a szemembe köpködik láthatatlan fogsorok. „A tátott tőke sárga szája″ — ahogyan József Attila írta, se ezt is írhatta volna itt a füredi Óda mellé: „s párás büdösség-felhő lep bennünket el.″ S ez már nem a gyárak és az üzemek, hanem a fojtogatás füstje.
Miskolc, láthatatlanul mibe burkolózol? Látom a küzdő várost, ahogy tépné, rángatná magáról kultúrával, zenével, egyetemmel, képzőművészettel, szerelemmel ezeket a fojtogató karokat, itt, a Magyar Kalahári, a Magyar Kelet-Timor kellős közepén, a félreérthetetlen gyarmatszagban, az új főutca párizsi csillogása ellenére is kifelé sodródva Európából.
Szülővárosom. Még az agyamra, a gondolataimra is hasonlítasz, birkózó akaratos, nem a megadást, de a Létet akaró lét. Füveidet, fáidat, fasoraidat, a Szinva zuborgását, az álmos szemű virrasztásokat pályaudvaraidon, az átszállásokat Újhely felé a Tiszai állomás peronjain, a „kockafejű″ Napjaink kemény és pontos megye-tükrét, város-tükrét, szerelmeim lábnyomát benned, anyám-apám először arcom fölé hajló arcát, mentőállomásod vijjogó szirénáinak hangját örökké a pupilláimban és füleimben hordom. Jövődet pedig hinném, hitetném.
Rázd ki magad a hazugságból, fájdalomból. Támaszkodj legjobb fiaidra.
Kormos, fekete ékszer.
Miskolc. Szülővárosom.




