2010 ősz
Ficsor Benedek
1983. július 4-én született Budapesten, Diósdon él. Az ELTE esztétika-magyar szakán végzett, jelenleg ugyanott összehasonlító irodalomtudományt hallgat. Írásai elsősorban online olvashatók. „két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu
Ficsor Benedek
A történetmondás méltósága
Szellemíró (The Ghost Writer), francia-német-angol filmdráma; rendezte: Roman Polanski, 2010
Különös, ha egy politikai thriller nem nézi hülyének az embert. Ha nincs szájbarágós narráció, nincsenek hatásvadász párbeszédek, és az akciójelenetek nélkülöznek minden emberfeletti koreográfiát, a néző könnyen zavarba jöhet. Nem is annyira a műfaji szabályok látványos megszegése miatt, sokkal inkább azért, mert így elodázhatatlan a kérdés, a film milyen szerepet szán a befogadónak. Bár végső soron e kettő szorosan összefügg, hiszen éppen a zsánerek kiforgatása utalhat a néző különleges helyzetére. Megpróbálhatunk persze felkészülni Polanskiból (vagy Polanskira). Elővehetjük a kultikus Kínai negyedet, ha a film noir, A kilencedik kaput, ha a misztikus thriller, A bérlőt vagy az Iszonyatot, ha a pszichológiai horror műfaji újraírását akarjuk szemléltetni, bizonyítandó, hogy az „európai látásmód” nem üres frázis csupán, de ettől a Szellemíró még nem adja könnyebben magát. És nem is érdemes túlmisztifikálni a lengyel(-amerikai) rendezőt. Alkotásmódja valószínűleg nem a filmnyelv radikális megújítását célozza, csupán a történetből következő sajátos szemléletre utal. Ami azonban meghatározza a befogadó lehetséges pozícióit.
A Szellemíró Robert Harris The Ghost című bestsellerének adaptációja (a forgatókönyvet Harris és Polanski közösen jegyzik). A történet egy béríróról (Ewan McGregor) szól, akinek a volt brit miniszterelnök emlékiratait kellene rendbeszednie. Vagyis egy kéziratot, amelynek eredeti szerzője, az első szellem vitatott körülmények között öngyilkos lett. A már majdnem kész szöveg azonban olyan titkokat rejt, amelyek megszerzéséért (vagy éppen megőrzéséért) bizonyos körök semmitől sem riadnak vissza, így a munka, hiába egyszerű átdolgozás hatalmas összegért cserébe, életveszélyes hajszává változik.
A minden aktuálpolitikai áthallás ellenére is fiktív ex-miniszterelnök, Adam Lang (Pierce Brosnan) memoárja hatalmas sikerrel kecsegtet, főleg miután kiderül, hogy a politikust egykori minisztere háborús bűnökkel vádolva feljelenti Hágában, a kiadó ezért mindent elkövet, hogy a szöveg a lehető leghamarabb a nyomdába kerüljön. A szellemírót a volt kormányfő után egy baljós massachusettsi szigetre utaztatják, ahol minden lehetőség biztosított, csak alkotnia kell, ám a botrány miatt Lang szinte elérhetetlen, ráadásul a munkafolyamatot egy hónapról két hétre csökkentik, így kérdésessé válik a végeredmény. Mint ahogy, a történet motivációja is, a film első harmadát követően ugyanis − a gyanús előjelek ellenére − szinte semmi sem történik, ami indokolná a feszült narrációt. Egy magánéleti vagy politikai válságokra épülő kamaradarabhoz kevés, amit kapunk, az írás folyamata vagy a memoárból előbukkanó tények pedig nem rendelkeznek olyan vizuális potenciállal, hogy új irányt mutassanak az elbeszélésnek. Szerencsére, a szöveg (az emlékirat mint folyamat) lassan felolvad a film képi világában, a nyaraló szürke, geometrikus belső, és a sziget borús, elhagyott külső terei beszippantják a főszereplőt a készülő (vagy éppen nem-készülő) könyvvel együtt. S annak ellenére, hogy ekkor már a konfliktus is elérhető közelségbe kerül, a narrációt végig a látványvilág határozza meg.
Talán emiatt is értelmezhető minden esemény egyfajta tudatmozgásként, vagyis mint a főszereplő érzékelésének projekciója. Az érzékeny térábrázolás, a színek és formák játéka ugyanis oly mértékben befolyásolja a történet megértését, és akkora hatással van a (talán szándékosan) visszafogottan adagolt zsánerfilmes eszközökre, hogy szinte lehetetlen elválasztani az íróra koncentráló elbeszélést a komor díszletektől. Vagyis a szellemíró aligha emelhető ki a sziget sötét tónusú világából, ugyanakkor a környezet sem képzelhető el az egyre rejtélyesebb részletekre bukkanó főszereplő nyomozása nélkül.
Elődjének halála eleinte csak az elejtett megjegyzések („maga lehet az új Mike”) és a hátrahagyott ruhák miatt foglalkoztatják az írót, ám néhány nyom fölkelti az érdeklődését. Óvatos nyomozása elsősorban a szerencséjétől függ, szinte sosem a saját erőfeszítése vezet eredményre, a fontos információk mindig véletlenszerűen hullanak az ölébe. Egy zivatar, egy lehulló boríték, egy útiterv a kölcsönautó gps-ében, mind-mind a körülményekhez és nem a főszereplő elszántságához köthető eszközök, amelyek rámutatnak a figura valódi jellegzetességére. Nem elég tehát, hogy a politikai thrillerek ambiciózus, igazság-bajnokaival szemben a Szellemíró bértollnoka igazi antihős: pénzért cselekszik, elvtelen, kicsinyesen cinikus és képtelen felvenni a konspirátorok tempóját, még a rejtély felderítésekor is jobbára csak sodródik az árral.
Mindezt Ewan McGregor gyermekien naiv arca mögé rejtette Polanski, olyan komplex figurát létrehozva ezzel, amely egyaránt hiteles a kompromisszumokat nem ismerő, nyers, cinikus művész, a rettegve menekülő áldozat, a politikus feleségével (Olivia Williams) vonakodva ugyan, de mégis ágyba bújó „csábító”, és az összeesküvést leleplezni kívánó átlagpolgár szerepében. Ide-oda csapódik a titokzatos alakok között, ám szilárd meggyőződése, mi szerint elődje halála nem baleset volt, és hogy az ex-miniszterelnök körül valami tényleg nem stimmel, nem engedi kiszállni a játszmából. Voltaképpen, azzal, hogy lecsap a kínálkozó lehetőségekre, egy kisebb hőssé válik a film legkevésbé sem heroikus narrációjában. Ennek ellenére képtelen kiszabadulni az olyan markáns figurák irányítása alól, mint a hol végzet asszonyaként, hol elhagyott, megcsalt feleségként fellépő volt first lady, a visszafogottan fenyegető akadémikus, Mr. Emmett (Tom Wilkinson), vagy a politikai botrányt kirobbantó ex-külügyminiszter (Robert Pugh). A nagyok játszmájába csak az utolsó pillanatokban tud beleszólni, de a nyomozása végső soron a memoárhoz hasonlóan elveszti valódi jelentőségét, így az összeesküvések, a gyilkosságok, a CIA és a háborús bűnök csupán az esendő „kisember” figurájától függően nyernek jelentést.
A hatalom hálójába ragadt áldozat képe − számos egyéb utalás mellett − olyan vallomásértékű metaforának is tekinthető, amely a rendező körüli botrányok, a film készítésének körülményei, és az aktuálpolitikai események összefüggéseire koncentrál. Ez talán gazdagítja a film lehetséges olvasatait, talán teljesen érdektelen, a referenciák és a fiktív világ játéka mindenesetre alapvetően befolyásolja az értelmezést. Függetlenül attól, hogy Polanski pedofil-botrányát vagy egy tökéletlen ember tragédiájának univerzális történetét látjuk a vásznon.
Nincs jelentősége tehát, hogy a rejtélyes összeesküvés felderítésének morális kötelességére vagy a nyomozás fokozatainak ábrázolására helyezzük a hangsúlyt. A film paranoiás világát ugyanis a precízen megalkotott főszereplő vívódásainak projekciójaként is felfoghatjuk, így az események értelmezéséhez először a szellemíró reakcióit kell megértenünk, és csak ezt követően helyezhetjük el a különféle karaktereket a narrációban. Emiatt egy idő után a tényleges elkövetők kiléte jelentéktelenné válik, ahogy a politikai gyilkosságok és elit csoportok titka is. A nyomozás a nyomozó figurájának komplexitása és a váratlan szituációkra adott válaszai (reflexiói) miatt válik feszültté és élvezetessé. Polanski arányosan adagolja az információkat, kellően visszafogott ahhoz, hogy ne váljon aktuálpolitikai kiáltvánnyá a film, de mégis érzékeltesse a terrorfenyegetettséget ütőlapként kijátszó hatalmi játszmák súlyos következményeit, így sikeresen elkerüli a nagyotmondás csapdáit, és teremt egy, a szándékolt fikció ellenére is hiteles világot. Humora pedig megtölti ezt a világot élettel, így egy kicsit talán elhisszük neki, hogy amit látunk, hasonlít a valósághoz.
A műfaji szabályok kiforgatása helyett célszerűbb azok árnyalásáról beszélni a Szellemíróval kapcsolatban. Polanski filmje egy visszafogott, méltóságteljes alkotás, amely nem akar többnek látszani egy jól összerakott politikai thrillernél. Ám éppen ez a hozzáállás emeli ki a filmet az átlagos krimik sorából, hiszen az az alázat, amely a történetmondás felelősségét is képes a narráció részévé tenni, nagyon ritka manapság. A rendező egyenrangú félként kezeli befogadót azzal, hogy rábízza az események értékelését. Nem mondja meg, hogy pontosan mit kell gondolnunk ahhoz, hogy élvezzük a filmet, csupán egy mesterien kidolgozott és diszkréten ábrázolt karakterre koncentrálva elbeszél egy történetet. Jelen pillanatban ez a legtöbb, amit a nézőért tehet.




