Egy hatszögletű analóg szoba egy dohányzóasztallal, egy szőnyeggel, három fotellel, egy csillárral, egy tévével és egy rádióval. Az asztal alatt mozdulatlanul fekszem, szemem tágra nyitva, számból egy kábel lóg ki, ami a tévébe fut. Az asztalon és környékén rengeteg pecsételt betű (nem a teljes ábécé, több mássalhangzó, kevesebb magánhangzó), két hamutálnyi gombostű és kekszek. Az asztalon, a betűk alatt egy elrejtett barna borítékban a gyermekkori fényképeim. A rádióból élő rádióadás szól. A tévében a magányosság labirintusában kóválygom.

Az első munkamegbeszélés alkalmával Bársony Juli három kulcsot adott a kezembe: Pelevin, Borges és az interaktivitás. Pelevin A rettenet sisakját a teljes projekt alapkoncepciójaként értelmeztem, míg a saját labirintusom megtalálásában, installálásában Borges két prózája, a Bábeli könyvtár és az Aszterión háza inspirált.  A harmadik kulcsszó az interaktivitás, a néző aktív jelenlétét feltételező alapkoncepció kidolgozása korábbi munkáimra nem jellemző. Idegenkedem attól, hogy élő jelenlétemmel nyomást gyakorolva helyes reakciókat várjak el a nézőktől. Rakj a falra egy betűt! Egyél kekszet! Ülj le a fotelba és nézd a tévét!  Mozgasd meg a csillárt! Nyisd ki a borítékot, és nézd meg a gyermekkori fényképeimet!

A főpróbán még egy hosztessz-háziasszony karakterébe bújtam. Művészileg ekkor az érdekelt, hogy a mosoly elegendő-e a kommunikációhoz. Megkaptam a választ: elég. A bemutató napján már arra lettem kíváncsi, hogy működik-e a szoba mindenféle direkt kommunikáció nélkül. Egyszerűen csak lefeküdtem az asztal alá, és vártam.

Sikerélményként élem meg, hogy a látogatók át merték lépni a szobám küszöbét, mindenféle utasítás, kérés nélkül pontosan a forgatókönyv szerint játszottak velem. A szoba állandóságában folyamatosan változott, a betűk lassan összeértek egyetlen hatalmas kerek könyvvé, két gyermekkori fényképem kikerült a falra, a keksz elfogyott.