2010 tél

Nagy Bandó András

1947-ben született, 1966-ban építőipari technikusi diplomát szerzett. A középiskola megkezdésétől kezdve, 1962-től színjátszónak készült, több társulat tagja volt, majd önálló előadóművészként kezdett szerepelni, számos pódiumműsort mutatott be. 1982-ben megnyerte a Magyar Rádió 2. Humorfesztiválját, 1988-ban megkapta a Karinthy Frigyes emlékgyűrűt. 1987-ben három hónapot töltött hajléktalanokkal, létrehozva az ország első hajléktalanszállását. Később ezért 1996-ban az ún. Aranyszalmaszállal, 2006-ban a Hajléktalan emberért díjjal jutalmazták.

Könyvei: Úton-útfélen (1986, 2007); Könyv azoknak, akik utálnak olvasni (2001, 2007); András könyve — Fordított teremtés (2002); András II. könyve — Kútásó (2003); Ízes beszéd (2003); 333 haIQ (2005); Sosemvolt Toscana (2006); Nagy Bandó világa (2007); Furcsa pár-beszéd (Sándor Györggyel, 2007); Orfűi medvehagyma kincseskönyv (2007), Kabaré-sikerlista (2007), Kalandárium 2005, Kalandárium 2006, Kalandárium 2007 (2008).

Verseskötetei és mesekönyvei gyerekeknek: Madarak tolláról (2004); Fából vasparipát (2005); Gyöngykaláris (2006); Szappanbuborék (2007); A táltossá lett kiscsikó (2007); Kicsinyek könyve (2007), Keresztnévsor (2008), Szivárványhíd (2008), A Kiskalácsai királyság (2008), Ringató (2008) Ami a bögyünkben van (2009), Nagyapám, nagyanyám és a vakond (2009).

CD: Tölgyből van a fakutya (2008),CD-k a verseiből: Madarak tolláról (Szélkiáltó); Madarak tolláról (Énekmondó), Fából vasparipát (Palinta); Hívd a nagymamát! (Halász Jutka); Tündér és tekergő (Holló); Gyümölcskenyér (Hangoló); Magyarország mennyország (Republic); Bio (Alma)

Fotó: Tóth László. Honlapja: www.bando.hu

LAPUNKBAN MÉG »

2008 nyár » 2008 ősz » 2009 nyár » 2010 ősz » 2010 tavasz » 2010 tél » 2011/5 » Rafting » R_evolution

„két szép nagy alma

egy sárgarépa

meg néhány banán"

Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél

SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu

Nagy Bandó András

Miskolc-gyógyír

és még az ehhez köthető líra

Első alkalommal egy „csajozás” vitt el Miskolcra. Fogalmam sincs, manapság szokás-e, hogy a középiskolák harmadik évfolyama pár napos kirándulásra megy, talán, mert ekkortájt valami érettségivel kapcsolatos tennivalói akadnak a negyedikeseknek, a mi időnkben még így volt. Az már csak jó és szerencsés időzítés lehetett, hogy ugyanekkor ugyanoda (Dunakanyar) utazott egy miskolci gimnázium lányos osztálya, talán épp, hogy találkozhassanak velünk, a színtiszta fiúosztály legjelesebbjeivel. Mindenkinek jutott belőlünk, és mindenkinek jutott belőlük. Nem, ez így túl nagyképű, és nem is igaz, mert a helyzet valóban lehetőséget adott az ismerkedésre, de (ahogy az lenni szokott) egy lány általában hat-hét fiúnak kellett volna (minimum), és akadt köztünk olyan srác, akire tucatnyi lány vetett szemet. Így aztán a valós helyzet az volt, hogy a „futottak még” lányok csoportba verődve vigasztalódtak azzal, hogy „egyébként se ismerkedni jöttünk, és különben is van nekem otthon egy komoly(nak tűnő) kapcsolatom”, a cserepados fiúk pedig nagyzolva vallották meg, hogy „na nehogy már csajozzunk, amikor végre bandázva mehetünk el egy kis kocsmázásra, és egyébként egy sincs köztük olyan csaj, aki megfelel az elvárásaimnak és az igényeimnek”. Ezzel el is rendeződtek a dolgok: a hoppon maradt csajok együtt iszogattak a lecsúszott srácokkal, a többiek meg azt álmodták, hogy rátaláltak a nagy Ő-re, ami vagy igaz volt, vagy nem, de inkább nem.

Így akadtam össze én is egy lánnyal, akit épp annyira vettem komolyan, mint minden kapcsolatomat: ha egyszer van nekem, akkor fontos is, tehát félvállról nem veszem, nem vehetem. És hát álmodoztam is arról, ami minden diákkori szerelemben benne volt, bár akkoriban ez még csöppet sem volt természetes, sőt, inkább természetellenesnek volt mondható. Szóval ezért a lányért akartam Miskolcra menni, még mielőtt fölfal a nagybetűs Élet. Ez a nyár még az enyém volt (lehetett volna), ősztől pedig meló, és (ahogy később lett is) két év katonaság. Minden barátom megértette, hogy nekem szükségem van egy érettségi utáni kikapcsolódásra, pár napos miskolci kirándulásra, meg arra a beteljesülő csajozásra, amit a kiránduláson már kibontakozni véltünk, egyedül anyám mondott ellent (ez esetben csöppet sem volt a barátom), és mivel ez nagyobb súllyal esett a latba, mint a barátok támogató szavai, lemondtam a miskolci utat.

Másnap meggondoltam magam, és azt mondtam magamnak (anyámnak nem), hogy márpedig én akkor is elmegyek Miskolcra, aztán majd lesz valahogy. Némi rizikója volt a dolognak, de úgy gondoltam, ha már kiagyaltam, valóra váltom. Másnap reggel úgy mentem el otthonról (Deszk, Alkotmány u. 12., parasztház a hajdanvolt szülői ház helyén), hogy „Szegedre” indulok, de egy cetlit bedobtam a postaládánkba (tudtam, hogy anyám csak másnap reggel, az újságért nyitja ki), rajta a szöveg: „Anyuka, én mégiscsak elmegyek Miskolcra, semmi baj nem lesz, pár nap múlva jövök. Csókolom! Bandó”

Miskolcra stoppal indultam és stoppal érkeztem, mintegy tízszer cserélve fuvarost. A leány szüleinek Mályiban volt hétvégi házuk, az első Miskolcon töltött éjszaka után (természetesen külön-külön szobában, és így is ébredtünk) másnap a víkendházba mentünk, nyár volt, strandidő, felhőtlen ég és boldogság, estére már azt sem tudtam, van-e Deszk nevű falu Magyarországon.

Rendes fiatalokként estefelé már Miskolcon voltunk. A leány anyja a kapuban várt ránk. „Andris, tudnak a szülei arról, hogy eljött otthonról?” A kérdésben benne volt a válasz: már tudnak... Aztán persze az anyai együttérzés, és ne haragudjon, de nekem akkor is azt kell mondanom, hogy induljon haza, ha megkedveltem magát, mert én is csak anya vagyok, és még az ehhez köthető líra. Ma este még ott alhatok, de reggel induljak, ezt mondta az anyámnak is, aki (tudva a lány nevét) addig kutakodott, míg meg nem tudta a telefonszámukat.

Reggel elérkezett a „mit volt mit tenni” pillanata, és irány - a Balaton! Mert akkor is! Ez a nyár az enyém, még ha csupán egy hétre, akkor is! Ott nem lesz egy anyuka, akit el lehet érni, és telefonszám se lesz, amin utol lehet érni, és én sem leszek, mert beleveszek a balatoni forgatagba, és semmi sem lesz, csak strandolás, meg... Nem, csajozás nem. Vagy mégis. De ez már egy újabb történet, mely Kecskeméthez köthető. Már legalábbis azt mondta...

Van még egy miskolci emlékem, ez már 1985 körül történt, ősszel, októberben, „sikereim csúcsán” érkeztem a városba, szállás az Avason. Első nap turnéindító föllépések Kazincbarcikán, reggelig pihegés a hotelben. De csak reggelig. És jő a reggel, és lőn fájdalom: alig ültem föl az ágy szélére, egy rossz mozdulat, és „becsípődött” a gerincem. Nem először, de először történt meg, hogy a legrosszabb pillanatban, a lehető legrosszabb napon, akkor, amikor két előadás várt rám, másnaptól pedig további napi kettő. Volt elég tapasztalatom, tudtam, ez minimum öt-hat napos történet, amilyen gyorsan jön, olyan lassan megy, akinek volt része benne, tudja, miről beszélek, akinek nem, az kerülje az efféle kínokat.

Akkor még volt Vasas Művelődési Központ (most nem tudom, van-e, tőlem akár van, akár nincs, húsz éve nem hívtak oda, azelőtt évente kétszer léptem föl benne), és voltak népművelők (talán ma is vannak, ezt sem tudom biztosan), és köztük akadtak, akik segítettek, természetesen, és nemcsak, mert szerettek, de érdekük is volt: délután és este két teltházat adtak el, botrány lehet, ha nem lesz műsor. Értem jöttek, és az Erzsébet nevét viselő kórházba szállítottak, ahol megkaptam a fájdalmat enyhítő, és az izmokat lazítgató injekciót, utána pedig Erzsike kezébe adtak (nem róla nevezték el a kórházat, de számomra akkor ő volt maga Szent Erzsike), aki talp- és egyéb masszázs bevetésével próbálkozott a lehetetlennel.

Az előadás kezdetéig fekve maradtam, erősen koncentráltam, tudtam, ez is segít, tehát az is, hogy én szuggerálom magamat, a gerincemet, az idegszálaimat, mert ki kell másznom a bajból. Abban reménykedtem, amiben minden színpadon létező előadóművész és színész reménykedhet: majd a világot jelentő deszka véglegesen helyrehoz. Mert a színpad valóban varázserővel bír, a beteg meggyógyul, a becsípődés elmúlik, a félholt életben marad, a holt föltámad.

És eljött az este. Derékrögzítő övem (mindig nálam van, biztos, ami biztos, és most a legjobbkor) derekamra feszítve, és bár megdőlten álltam a mikrofonállvány előtt, mint a Pisai torony, a közel kétórás est végére némiképp kiegyenesedtem, volt remény, de előttem volt még egy kétórás előadás is.

A két műsor közti „szünetben” a kórház tiszteletjeggyel bejutott stábja letámadott az öltözőben, újra hasra fektettek, és tűrtem, hogy a doki a gerincemhez feszülő izmomba döfje a második injekciót is.

Nem szaporítom a szót: fogalmam sincs, hogy ez a két szúrás, vagy a két műsor, vagy a kettő együtt hozta rendbe a derekamat, de a második est végére végleg kiegyenesedtem. Persze, tudom, az injekció hatása mérhető (utólag is köszönet a kórház jó embereinek!), de nem egyszer tapasztaltam, épp ezért tényként kezelem: a színpad gyógyított meg. Pontosabban az a tűz, ami a színpadon át- és elégeti a „művészt”. Azért teszem idézőjelbe, mert vallom ugyan, hogy nem művész vagyok, csak szív-lélek amatőr, de azt is, hogy csak a teljes odaadással szereplők részesülhetnek a deszkák kegyeiből. Másnap gyógyultan indulhattam a turné újabb helyszínére.

Ide másolom Henrich Böll két mondatát az Egy bohóc nézetei című kötetéből, mely az Úton-útfélen című első könyvem mottója volt: „A hivatásos magatartás a legjobb védőpajzs. Életre-halálra csak a szent és az amatőr játszik.”

Hogy mi köze ennek Miskolchoz? Semmi. De ezt a mondatot nem árt ismerni és megjegyezni. Miskolcon, Kecskeméten, Deszken és Orfűn is.

« VISSZA AZ ELŐZŐ OLDALRA

2010 tél

Nagy Bandó András

LAPUNKBAN MÉG »

Nagy Bandó András

Link küldése ímélben:

Miskolc-gyógyír

és még az ehhez köthető líra