2010 tél
Novák Valentin

1969-ben született Budapesten. Végzettsége szerint tanár. Eddigi kötetei: No! Jé! Avagy egy mai, magyar merény (kisregény, Új Bekezdés, Miskolc, 1994), Roskadás (versek, Seneca, Budapest, 1997), Zsír Balázs (pikareszk regény Gángoly Attilával, Hungarovox, Budapest, 2001), Japánkert (versek, Parnasszus könyvek, Budapest, 2002), Magyar rulett (novellák, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2006), Csípes M@tyi (vígeposz, Z-füzetek, Budapest, 2006), Biztos fogyás (állatmesék, Pont Kiadó, Budapest, 2008), Ecettel savanyítok (Memento Móni) (mozgássérültekről szóló novellák, Pont Kiadó, Budapest, 2010). 2005-ben megalapította a Kelemen Kört, mely 2007-től Kelemen Kör Független Művészeti Egyesület néven fut. Tagja a Magyar Írószövetségnek, a FISZ-nek, a Magyar Prózaíró Műhely Egyesületnek és az UART-nak. 2008-ban Fehér Klára-díjat kapott Magyar rulett című kötetéért. 2009-ben MASZRE alkotói díjban részesült. A HogyÖt és a Miskolc KapuCíner antológiák szerzője.
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu
Novák Valentin
Miskolci ötmondat
I.
Amikor nekivágtam ennek az egésznek, ennek az irodalom-birodalomnak (visszavágostul), mely bár az enyém is, de oly nagy, hogy elvész benne a hang, és néha úgy vánszorog benne az ember, mint G. A. úr az X-be vezető úton, először Miskolc ölelte keblére a tétován sodródó, valamit akaró legkisebb herceget, Miskolc, a hegyek közé szalagított főutca, melynek szerves folytatása a kardcsörgés helyett már népzenét visszhangzó diósgyőri vár, majd a fák alá jelentéktelenedett őskohó, s a Bükk bensejében a tündéri Lillafüred, tehát Miskolc ölelt magához, amint egy hajnali postavonatzötyögéssel először érkeztem meg oda, s ma is életem délibábjaként remeg a pirkadati város, a hegyek tüdőzte párákkal, az első kiskocsmával, ahol házi feles, házi sör és a helyi újság ébresztett, majd továbbingerelt a piac, akkor még felfedezésre váró lángosos bódéjához, ahol a mindenhol szokásos sajtos-tejfölöst kértem, s a kulinális minimum adta energia nekilökött egy már kora reggelbe ívelő avasi útnak, mert akkor volt ez, amikor még biztonsággal lehetett bolyongani az Avason, csodálni a pincéket, csodálni a júliusi csicsergést, amikor még el lehetett bóbiskolni egy fakoronák rejtette padon...
II.
Aztán annyiszor, de annyiszor jártam meg a Keleti pályaudvar-Tiszai pályaudvar szakaszt, meg a Tiszai pályaudvar-Győri kapu etapot, hogy összemosódnak a történések, a cselekvések és a létezések, csak egy-egy jelentéktelenségében jelentős mozzanat halványlik át az emlékek kopott freskórétegeket hámló falán, valahol a tudat és a tudatalatti lemeszelt, átnedvesedett határfelületein, igen, az Annyiszor-tengerben egy sziget, egy kellemetlen emlék szigete; amikor nem volt MKV-jegyem, és kergetett az ellenőr, aki akár, mint kis Piroska (vasárnapi piacozáshoz vagy nagymamázáshoz való) fonott kosárral szállt föl a villamosra, de farkassá változott, amint kirángatta az álcának használt tojásos dobozok alól a karszalagot; és hányszor de hányszor szakítottam meg a kétnyomtávos Széchenyi szríti suhanásom a Városház téri Tokaji Borozó állomásnál, ahol miskolcos kedvem csak fokozódott, néha delírium közeli állapotig, mert mire véljem, hogy a sétálóutca egyik padján maszturbáló kemény drogost láttam fényes nappal, persze ez már akkor történt, amikor semmi sem lepett meg, hiszen beavatást nyertem az élet árnyoldalába is a BörtönÚjság civil plajbászforgatójaként, aki témát keresendő többször is előfordult BAZ megye fellegvárának leginkább félt épületében, az áristomban...
III.
De miért, hogy a magyar embernek a negatív emlék a mesélésre érdemes, s azon szeret kuncogni, hogy bár ennyi rosszat megélt, még mindig itt van, a jót pedig magába rejti, babusgatja, féltve őrzi és könnyezi, s legfeljebb csak harapófogó-kérdésekre adja ki; hiszen mennyivel pozitívabb emlék, most végre kikívánkozik ennyi forró-kása-kerülgetés után, mikor az Új Bekezdés még újabb, prózai bekezdéseként megjelent itt az első könyvem, a „No! Jé!", amire azóta is büszke vagyok, mind a megjelenésére, mind az itt megjelenésére, mert ezzel is grimaszt lehetett vágni a nagyzoló Budapesthez, ahol két év alatt se találtam kiadót, legfeljebb csak jó szót és biztatást, igaz, azt nem keveset, és felötlik a művészklub-beli bemutató, meg az avasi kilátóban a kiállítással elegyített „nojézós" jelenlét, meg a dicséretek betakarítása, és a már elköltözött Horpácsi bácsi (a „fésületlen" kezdőnek járó) pozitív recenziója, vagy második könyvem Petró-házbéli bemutatója, mikor Döbrentei Kornél meglátásai alatt roskadtam s egyenesedtem...
IV.
És egybekavarog a négyzet négyszögesítése; félszeg-félrészeg jelenléteim az Új Bekezdés megbeszélésein; az írófesztivált ízesítő, Novák Béla Dénes bátyám kente lírai zsíros kenyerek; az összehaverkodás az azóta megboldogult Bohár Andrással, aki az ÉS-ben recenzeálta No! Jé!-m, vagy Zsigmond Istvánnal, aki Roskadásom illusztrálta pszichotesztszerű pacáival; a soha nem felejthető esti tivornyák a szemtelenül kicsi, kétzongorányi Black Miciben, ahol, míg mi a másik zongorányi helyen zsúfolódtunk, Székelyhidi Zsolt keze söpört át a klaviatúrán, hogy a sörök csak úgy bomlottak és omlottak a torokba; a postásbeli (ha jól emlékszem) csetlő-botló pincérkedésem, midőn kitálaltam egy tálca italt; vagy a nevét-se-tudom-már panelpincei punkkocsmában; aztán a lumpolás-mondatok végére kitett három pontok - a tehetséggondozó (hm...) szakkollégiumba való hazabotladozások, amelyek akkor végtelenül fájdalmasnak tűntek, de mára mind csak egy emlékpillanat-vihar, ami átsöpör az agyon, és megtölti örvényekkel, forgószelekkel, melyek eredője, ha tetszik origója - a múltbugyor egyre hasasodó alja.
V.
Évekig egy volt pösti haveromtól értesültem csak Miskolcról, interpretációjában: a lejtmenet bájáról, minden borhoz komponált története egy „Sorsod Borsod!" sóhajtással kezdődött, ő legfőképp az egyetem kampuszán túli dolgokról regélt, ahol a jogi tanszék erjedte ki magából a fizetős jurátusokat, aztán ennek a korszaknak is vége lett, most már csak Légyottok röpítenek Miskolcra gondolatban, évente, kétévente egy drótpostai küldemény az operafeszt- antológiába, már Tokajba sem járok, így a csatlakozásra várva beszippantható miskolci levegő sem dukál, á, rozzant emlékezet, hiszen úgy három esztendeje a prózaírókkal volt Miskolcon egy felolvasásom, igaz, mit ér az a két óra a régi, egymásba tűnő napokon át tartó csatangolásokhoz, az agytágulathoz vezető írótáborozásokhoz, a maskarádés várjátékokhoz, a bokaverdesős kalákázáshoz, a várárok parti hálózsákban hortyogáshoz, egy ütősgardon-szerelemhez, a lillafürödözéshez képest; csak a vissza a múlt időbe kapui maradtak, az emlékbélletes bejáratok az Egyszervoltba, az elmesélhetőség birodalmába, de míg világom világ, jelenkatedrálisom eltagadhatatlan építőkövei lesznek a szimpla főutcai séták, a sörös sütkérezések a pályaudvar előtti kocsmát szegő gyepen, a nonfiguratív impulzus-morzsák a Galériában, a bóklászások az Avasi temetőben, az évtizedek után fecskét látni a közért dohánypultján öröme, az észrevétlen, de beszívott-szívdobogásos suhanás a Szinva melletti putrisoron, és a többi „Miskolc" emlékpor, melyet egy pohár agykeserűben, ha jól elkeverek, könnyen emészthetővé, nehezebben felejthetővé teszem életem napos oldalát...




