ó pentagramot rajzol rám az éj

1.

most tavasz van, nyers év szaka.

ideje görgésnek, forgásnak.

tavasz van, leütöm a tojást.

évszak van, tavasz, leütöm a tojást,

tavasz van kint, száradó télutó bent,

a rántotta elé pirított szalonna hasábjai

hagymacafatokkal. serceg, üvegesedik.

tetszik és áthevül. nyájam felett fakanál.

nyúlik a rét, nyúlik a zöld és múlik a sár,

amíg majd léptek — vadak és domesztikáltak — nyomán

a párából, a vizes földből a nedvesség szélbetép.

Szélben és félbetépett papirusz, amúgy hirtelen.

Mérföld- és kovakő. Tűz, tűz, kecses, ropogó tűz.

2.

Supra aggnő! Szökj fel kabla!

SPANtallj már, pattanj hát, haja-haja virágom!

Meggyütt a ház ura, az isteni koldus.

Tombj, Kató, tombj, Raider,

arénázz, tengeri kalózara,

tallózgass a konyhában,

vágj rendet az ithakai leánybú

csúcsán, meggyütt a ház ura.

mind hazaszédül újsággal csapott légy a tengeri sóban

érlelt bőr alatta csontváz percegő mész fehérre itatott

kérők fancsali felzabálók rekeszizmok danája

a te szép palástod testem fölé szőtt lepel a te

gombos sarudban kifelé settenkedsz haja-haja virágom

3.

leütöm a tojást idősárga minden

az ég felül bárányfeh'

a test odabent csupavér

a gyomor kongó üres

az éj kívül belül ében

lógicsál a higany húszfokon

ónszemcsés éjszakai zápor

hörgött kristályok az orgonán

békét és haragot karistolt

a csuklya alatt türemkedő arcra

csíkokat húzott a patakzó víz

nedvek vonulása falevelek mélyülő sóhaja

ónszagú nehéz volt az éjjel dermedő

rémült hűvös patakzó pattogás

elázott sóhajtó betonnák ringtak

táblánként kátránycsíkokkal szaggatva

veretve esőtől súlyos párolgással

elmosódó macskanyomok éjszakai randevúk

horpadó fóliasátor az értelmét elvesztő falikút

telt a kanna kinn feledve pergetett a műanyagnyereg

locsogott a bádog míg utolsó harcukat vívták

szépkorú kandúrok veterán egerek

felzörrent az ól oldalába húzott lánc

ábrák tűntek és szűntek vak ablakon

keramiton száradt merészség kopott áhítat

4.

ó pentagramot rajzolt rám az éj

sűrű vadlúdraj tollazott

megbillent a lámpafényben

a hurráhangulat

ó pentagramot karcolt szemembe

nehéz tollakkal húztak

tovább aludtak az izzók

hűlés sercegés

5.

megtöltik az elmét az égboltív peremén

a virradat lovai délről északnak dübörögnek

gigászi bestiák ágaskodnak a gödör felett

a képzelet kusza burjánzása az utcalámpák alatt

nem akar elszakadni birtokától

Nem kéz, nem elme. végig a gép a gabonán. nem tavasszal, nem az az évszak. a végső kifulladás elé. az idő, ládd, magvakat. a türelem kórság, és csak oktondi, számító világban az, ami. sárrá a fejeket, hantokba a kallót. hagyja is, tallóz, hónapokkal aratás előtt. amikor napszítta, márgaszín minden, márna a folyóban, sokféle menekvés. most a rügyekről, a hiába születőkről, légzésről, levélhúsról. aminek édesmindegy a zöld.

                telítve fekszem letűrt inggel tűnő időben

a föld a föld a víz a víz a lég monstrum nem emlegetem a tűz a tűz földből földillatot forgat vissza a visszába hiá a hiába rés a résen súly az újon így üt lyukat mindegyikkel meghal a régi élet egy darabja viszi magával odaátra délről északnak e pillanatban tisztán kivehetően és épen a nem-tudásba névtelen végzetükébe

Vírusgomb »                                              Vissza a HPSP04 főszövegére »