Mára lerágott csont, hogy a 83. Oscar legjobb filmjének, rendezőjének, férfi főszereplőjének és eredeti forgatókönyvének járó díjakat A király beszéde (2010) kapta, most mégis elevenítsük fel kicsit, hátha akad még valaki, aki nem látta.

   Szögezzük le: ez nem a legjobb film ever. Logopédusról szóló filmnek ott van a My fair lady (1964), királyfilmnek A királynő (2006). Ez a kettő keveredik össze Tom Hooper (Az elátkozott Leeds United) rendező és David Seidler író megtörtént eseményeken alapuló filmjében. Érdekes, hogy mennyire periférián van egy köznapi ember számára a beszéd, mint nézőpont. Ugyanez a helyzet a logopédiával is. Egy szűk szakmai réteg számára azonban, mely napi-heti rendszerességgel áll kapcsolatban vele, fontos: ők a színészek, tévések, filmesek. Seidler nem ment tehát messzire, mikor témát keresett. A nézőnek viszont még mindig csodálnivaló tudomány, ha a logopédiára vetül a lencse.

   A királynőből Hooperék átvették a zárt szemléletmódot és az „uralkodó is csak ember” jellemábrázolást. A királyi család szemszögéből látunk mindent, a külvilágról legfeljebb néhány korabeli filmhíradóból, egy-két gyármunkást, katonát mutató képkockából értesülünk. Ezzel belecsöppenünk Bertie (így szólítja a család Albert herceget, és így nevezi őt négyszemközt alattvalója, beszédterapeutája is) zárt világába, megtanulunk az ő szemével látni, fejével gondolkozni, érzelmeiben osztozni. Emiatt lett a Colin Firth (Bridget Jones naplója, A Single Man, Leány gyöngy fülbevalóval) játszotta VI. György (1895-1952) alakja szimpatikus — nem a dadogása miatt. A film közben VI. Györggyé váló Bertie-nek egyszerre kell megküzdenie származásával és az ezzel járó terhekkel, valamint a gyerekkora óta kísérő átkával: a dadogással. Tucatnyi terapeuta és szájba vett golyó után felesége, Elizabeth (Helena Bonham Carter — A nő másik arca, Szoba kilátással) talál neki egy logopédust a Harley Streeten, aki kivételesen nem mint herceget, hanem mint embert kezeli. Lionel Louge (1880-1953), a logopédus (alakítója, Geoffrey Rush — München, Ragyogj!- játéka kiemelkedő) módszere, hogy a fizikai gyakorláson túl a páciens pszichéjével is foglalkozik. Ezt alkalmazza az ausztrál katonáktól a kis Willyn át VI. Györgyig, így nem csoda, ha az „orvosán” kívül a barátjává is válik. Csakhogy a király hívhatja őt „barátomnak”", míg neki marad a „felség” megszólítás. Ahogyan Lionel egyre közelebb jut a dadogást kiváltó ok forrásához, úgy kerülünk egyre közelebb mi nézők is a királyhoz. Az érzelmi tetőpontot az V. György halála utáni foglalkozás hozza meg. Annyira érzelemdús ez a jelenet, hogy —jogosan, még a zenét is kivették alóla.

   A film zenéje egyébként remek, és mint mindig, a klasszikus zenei betétek a legütősebbek. Különösen Bertie „mestermunkája”, a hadat üzenés alatt megszólaló Beethoven 7. szimfóniájának 2. tétele. Mintha Lionel egyszerre vezényelne a királynak és a zenészeknek, ugyanakkor a néző is szinte a zene ütemére lélegzik. Alexandre Desplat (Szellemíró, A királynő) zeneszerző munkáján kívül még Danny Cohen (Rockhajó) operatőré figyelemre méltó. Nézőpontja nagyon sajátos, a szereplők gyakran kinéznek a képből. Előszeretettel helyezi őket nagy térbe, vagy úgy a kép szélére, hogy annak nagy része kihasználatlan, üres. A díszletek közül kiemelkedő Logue rendelője, mely a valóságban a londoni Portland Place 33. alatti nemesi kúriában található. A terem szakadt, zöldes fala egyszerre megkapó és visszataszító. Hooperék a jelmezen, díszleten kívül igyekeztek a kor technikai vívmányainak hétköznapivá válását is bevonni a korábrázolásba. Kezdik a film legelején a rádióval és a beszédre készülés ceremóniájával, majd folytatják a repülőgéppel, lifttel, gramofonnal és filmhíradóval.

   A király beszédének legfőbb erénye a dialógusa. Ideális alapanyag lehet egy színdarabnak. Egyenletes ütemben vezeti a történetet, ezért nem lankad a néző figyelme. Emellett feszült perceit is fel tudja oldani egy kis angol humorral. Ami nem vicces, az maga a történelmi helyzet. Nem mehetnek el a film készítői amellett, hogy egy ember sikersztorijával párhuzamosan egy világ háborodott meg. Hitler karlengető, üvöltő filmhíradóit Bertie-nek köszönhetően újabb perspektívából nézhetjük: a folyamatos beszédéből. Ő ugyanis nem elsősorban a veszélyt látja benne, hanem azt, mennyi embert tud megmozdítani folyamatos, erőt sugárzó szónoklatával.

   Őfelségéhez megszűrve, adagoltan érkeznek az információk, ezáltal behatárolt a forgatókönyv hossza, mely az 1925-1939 közti időt öleli fel. A nézőhöz is ugyanilyen adagokban érkeznek az adatok nemcsak a történelemkönyvekből ismert tényekről (pl.: Albert bátyja, VIII. Eduárd rapid uralkodása, Churchill, a kis trónörökös Erzsébet, Hitler), hanem magáról Bertie-ről is. Rádióbeszédek adják a film történetének keretét, hiszen Albert yorki herceg első rádióbeszédével kezdődik, és VI. György háborút beharangozó beszédével zárul.  A film nem mentes a közhelyektől, és ne várjuk el tőle, hogy a színtiszta igazságot adja vissza. Ismét megerősíti a mondást, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő áll. VI. György mögött felesége, Elizabeth, akit Helena Bonham Carter jóságos, támogató párként jelenít meg. Lionel Logue mögött felesége, Myrtle Gruenert, míg David, vagyis VIII. Eduárd mögött Mrs. Wallis Simpson, akiért még a trónról is képes volt lemondani.