Oravecz Péter
Zuglóban született 1977-ben. Az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskolájában érettségizett, 2004-ben az ELTE magyar szakán végzett. Versei jelentek meg az Élet és Irodalom, Holmi, Parnasszus, Tiszatáj, Árgus, Látó, Kortárs folyóiratokban, valamint spanyol nyelven. Kötetei: Mindenség-kalitka (Stádium, 1995), Sehova tanúja (Tevan Kiadó, 1998), Majd Papitiben (Kortárs Kiadó, 2000). Díjai: Gérecz Attila-díj, Tokaji Írótábor díja, Móricz Zsigmond-ösztöndíj. SPN könyvek ajánló
Oravecz Péter
A vibrátói csata
Egykori barátném nagyapja „oppedrának” csúfolta a viharban hánykódó hajók fedélzetének kocsmazenéjét. Míg a nagymama a Bartók adót recsegtette nyári délelőttökön a kerti locsoláshoz, az anti-oppedra (oppardon: opera)–hős nagypapa (az operarajongó család többi tagjának csak „Papito”) cinikus félmosollyal szája sarkában metszegette rózsáit, időnként belefütyült a legszívszorítóbb dallamokba egy éppen oda nem illő hangot, s mikor lekorholták, ő ártatlan gyermeki arccal a bartóki örökségre hivatkozott. Ilyenkor Kékszekálnak képzelhette magát, akinek nemcsak hogy joga van provokálnia környezetét, de valamiféle küldetéstudattal igyekszik drámai hangulatot teremteni a vasárnapi ebédhez. „Mit lááátsz, Judííít” — suttogta sejtelmesen amúgy tényleg Judit névre hallgató kisunokája felé, bár gyanúm, hogy ha ismerte volna a bartókinál experimentálisabb hazai zeneirodalmat, e jelentős kérdést Laca nevű szomszédjának is címezhette volna.
Papitóval operák dolgában egy véleményen vagyok, ennélfogva az Iron Maiden-t se szerettem soha, pedig jópár éven át bömböltettem én is a fémesen csikorgó rockzenét. Ám valami mégis készülődhet bennem, mert Linda Ronstadt mariachi-feldolgozásait szeretem, mindegyik dalban izgatottan várom az egyszerű földi halandók számára kiénekelhetetlen hosszúságú és magasságú hangokat, és legutóbb szégyenszemre megkönnyeztem a Hattyúk tavát is, pedig az ordításnál annakelőtte csak a pipiskedve ugráló kigyúrt kislányokat tartottam nevetségesebbnek.
Arról nem beszélve, hogy a feszültség levezetés legeredményesebb módjának még mindig a vibrátózást tartom — kisiskolás koromban se volt ez másképp, mikor a zeneiskolai furulya vizsgán idegességemben egy szabadon választott régi típusú magyar népdal helyett speciális rekeszizom-mozgást igénylő technikával vibrátóztam el az Amúri partizánokat. Macskám is tudja, ha nemtetszésem nyilvánítom ki valamely, neki egyébként nagyon is tetsző tevékenységével kapcsolatban, mert ilyenkor átírom valamelyik Verdi ária librettóját, és otellós szigorral kántálom, hogy „eszedbe ne jusson, kiscicááám”, vagy hogy „jössz le onnan, te csibééész”.
