Sorbán Attila

SPN könyvek ajánló

Sorbán Attila
Apokalipszis, nos?
Két jólöltözött férfi sétált a vidéki kisváros főterén. Egy magas, szikár és egy alacsony, kövér. Csillogó, délelőtti napfény csordogált a poros macskakövekre. Lakkcipőik flegma kopogása elviselhetetlenné tette a rájuk boruló csendet. A nyomasztóan kihalt térre még nyomasztóbb üresség szivárgott a szűk utcák félhomályából. A városháza irányából doh és áporodott kriptaszag terjengett. A templom tornya egy döbbenettől megdermedt, torzulásig megnyúlt archoz hasonlított. A házak falai, mint döglött kígyó pikkelyei, fakón lógtak a szennyvízcsatorna kiszáradt medre fölött. A főtér kis, kerek parkjában tizenhárom kecske rágta a tőgyig érő gazt. A két férfi feléjük tartott.
— Milyen nap van ma, képviselő úr? — szólalt meg halkan az alacsonyabbik, s anélkül, hogy a mellette lépdelő magas, szikár férfira nézett volna, félszegen vakargatni kezdte zsíros, vörhenyes tokáját.
— Péntek, polgármester úr — köpte ki szárazan a magas, szikár férfi, miközben fásultan bámult egy, kiálló macskakövek közé szorult, csonttá keményedett kutyaürülékre. Hirtelen megállt előtte. Felsóhajtott. Aztán enyhén nosztalgiázó, fanyar mosollyal arcán, tiszteletteljesen megkerülte.
— Minden reggel ezt mondja, képviselő úr — lihegte az alacsonyabbik, kinek ez a pár lépés séta is túl megerőltetőnek bizonyult.
— Ha jól emlékszem, polgármester úr, a múlt hónap utolsó péntekén lett vége a világnak. Azóta teljesen értelmetlen minden napot másként hívni. Nekünk már csak a péntek maradt — felelte fölényesen a magas, szikár férfi, aki a mondat végére beérte alacsony és kövér társát.
— De...de... honnan is tudhatnánk ezt minden kétséget kizáróan? — akadékoskodott a polgármester.
— Senkit sem tudok elérni telefonon! — emelte fel hangját ennyi értetlenség láttán a képviselő. — És mindenki eltűnt a városból. Nincs már se ember, se állat.
— Csak az a tizenhárom kecske! — kiáltott fel a polgármester, s gyerekes örömmel mutatott a közömbösen legelésző állatokra.
— Nem megyek tovább! — mondta a magas, szikár férfi. Körbepillantott, s leült a legközelebbi padra. Az alacsony, kövér azonnal melléhuppant. Cipőjének fejével lágyan dörzsölni kezdte feldagadt, visszeres lábait. A megkönnyebbüléstől szellentett egy rövidet, s hogy zavarát leplezze, hevesen pislogni kezdett a fel-felmekegő kecskékre.
— Itt legalább szem előtt lesznek — tette hozzá szégyenlősen.
A képviselő nem vett tudomást a mellette fontoskodó polgármesterről. Elnézett a tér fölött, és a templomajtóról lepattogzó barnás festéket bámulta. — Mintha hányás száradt volna rá — gondolta.
— És ha mégse...— dünnyögte az orra alatt a polgármester.
— Le kell vágnunk egyet — szólalt meg hosszú hallgatás után a képviselő.
A polgármester megrezzent. Ijedten forgó szemgolyókkal fordult a képviselő felé.
— Azt nem lehet! — tiltakozott. — A tizenhármas szerencsétlen szám.
— Akkor nem a tizenhármast vágjuk le.
— De nem tudjuk, melyik az!
— Akkor éhen pusztulunk! — vicsorított a megszeppent polgármesterre a képviselő. — A pénteki világvégét viszont túléltük — tette hozzá gúnyosan.
— Tizenhárom kecske rossz előjel — érvelt a polgármester.
— Rosszabb, mint a péntek meg a világvége?
— A dolgok állása szerint...
— Számozzuk újra őket — fojtotta a szót társába a képviselő.
— Az lehetetlen.
— Mert?
— Mert valamelyik kecske biztosan a tizenharmadik, és ezen mi már nem tudunk változtatni.
— Hát várjuk ki, míg az egyik megdöglik! Úgy jó? — pattant fel a padról figyelemre méltó könnyedséggel a magas, szikár férfi.
— Talán — sütötte le szemét a polgármester. Majd félénken hozzátette: — És mikor vágjuk le? A péntek egy szerencsétlen nap.