Két jólöltözött férfi sétált a vidéki kisváros főterén. Egy magas, szikár és egy alacsony, kövér. Csillogó, délelőtti napfény csordogált a poros macskakövekre. Lakkcipőik flegma kopogása elviselhetetlenné tette a rájuk boruló csendet. A nyomasztóan kihalt térre még nyomasztóbb üresség szivárgott a szűk utcák félhomályából. A városháza irányából doh és áporodott kriptaszag terjengett. A templom tornya egy döbbenettől megdermedt, torzulásig megnyúlt archoz hasonlított. A házak falai, mint döglött kígyó pikkelyei, fakón lógtak a szennyvízcsatorna kiszáradt medre fölött. A főtér kis, kerek parkjában tizenhárom kecske rágta a tőgyig érő gazt. A két férfi feléjük tartott.

— Milyen nap van ma, képviselő úr? — szólalt meg halkan az alacsonyabbik, s anélkül, hogy a mellette lépdelő magas, szikár férfira nézett volna, félszegen vakargatni kezdte zsíros, vörhenyes tokáját.

— Péntek, polgármester úr — köpte ki szárazan a magas, szikár férfi, miközben fásultan bámult egy, kiálló macskakövek közé szorult, csonttá keményedett kutyaürülékre. Hirtelen megállt előtte. Felsóhajtott. Aztán enyhén nosztalgiázó, fanyar mosollyal arcán, tiszteletteljesen megkerülte.

— Minden reggel ezt mondja, képviselő úr — lihegte az alacsonyabbik, kinek ez a pár lépés séta is túl megerőltetőnek bizonyult.

— Ha jól emlékszem, polgármester úr, a múlt hónap utolsó péntekén lett vége a világnak. Azóta teljesen értelmetlen minden napot másként hívni. Nekünk már csak a péntek maradt — felelte fölényesen a magas, szikár férfi, aki a mondat végére beérte alacsony és kövér társát.

— De...de... honnan is tudhatnánk ezt minden kétséget kizáróan? — akadékoskodott a polgármester.

— Senkit sem tudok elérni telefonon! — emelte fel hangját ennyi értetlenség láttán a képviselő. — És mindenki eltűnt a városból. Nincs már se ember, se állat.

— Csak az a tizenhárom kecske! — kiáltott fel a polgármester, s gyerekes örömmel mutatott a közömbösen legelésző állatokra.

— Nem megyek tovább! — mondta a magas, szikár férfi. Körbepillantott, s leült a legközelebbi padra. Az alacsony, kövér azonnal melléhuppant. Cipőjének fejével lágyan dörzsölni kezdte feldagadt, visszeres lábait. A megkönnyebbüléstől szellentett egy rövidet, s hogy zavarát leplezze, hevesen pislogni kezdett a fel-felmekegő kecskékre.

— Itt legalább szem előtt lesznek — tette hozzá szégyenlősen.

A képviselő nem vett tudomást a mellette fontoskodó polgármesterről. Elnézett a tér fölött, és a templomajtóról lepattogzó barnás festéket bámulta. — Mintha hányás száradt volna rá — gondolta.

— És ha mégse...— dünnyögte az orra alatt a polgármester.

— Le kell vágnunk egyet — szólalt meg hosszú hallgatás után a képviselő.

A polgármester megrezzent. Ijedten forgó szemgolyókkal fordult a képviselő felé.

— Azt nem lehet! — tiltakozott. — A tizenhármas szerencsétlen szám.

— Akkor nem a tizenhármast vágjuk le.

— De nem tudjuk, melyik az!

— Akkor éhen pusztulunk! — vicsorított a megszeppent polgármesterre a képviselő. — A pénteki világvégét viszont túléltük — tette hozzá gúnyosan.

— Tizenhárom kecske rossz előjel — érvelt a polgármester.

— Rosszabb, mint a péntek meg a világvége?

— A dolgok állása szerint...

— Számozzuk újra őket — fojtotta a szót társába a képviselő.

— Az lehetetlen.

— Mert?

— Mert valamelyik kecske biztosan a tizenharmadik, és ezen mi már nem tudunk változtatni.

— Hát várjuk ki, míg az egyik megdöglik! Úgy jó? — pattant fel a padról figyelemre méltó könnyedséggel a magas, szikár férfi.

— Talán — sütötte le szemét a polgármester. Majd félénken hozzátette: — És mikor vágjuk le? A péntek egy szerencsétlen nap.