A perzsa herceggel üldögéltem az ezeréves tölgy egyik ágán. A fa még nem tört ketté az ezredév súlya alatt, még nem találtam meg a fényképeket a mélyében. A perzsa herceg így szólt hozzám:
— Tudod, barátom, a sivatagban is vannak fák. Nagy öregek. Úgy hívják őket, hogy Nagy Öregek, akik az Időt uralják.
— A sivatagban? — kérdeztem.
— Igen, barátom, a sivatagban is vannak fák. Napokig mehetsz a sivatagban, s ha nem találkozol a nagy öregekkel, akkor elkezdenek hiányozni. Érzed, hogy kevesebb vagy, érzed, nem érsz annyit, érzed, hogy megfagysz.
— A sivatagban? — kérdeztem újra.
— Igen, barátom, a sivatagban is meg lehet fagyni. Főleg, ha nem jönnek ők veled szemben, ha nem találkozol velük. A nagy öregekkel. Az az ország elveszett, ahol nincsenek már nagy öregek. Ahol nincsenek nagy öregek, ott nincs sem emberhez méltó élet, sem emberhez méltó halál sem. Ezek a te nagy öregjeid.
— A sivatagban? — kérdeztem csöndesen.
— Igen, barátom, a sivatagban.
Aztán egy viharos éjszakán kettétört az ezeréves tölgy. Mi éppen arra jártunk. Gyomrából fényképek, levelek, üzenetek kerültek elő. Alighogy hozzáértem a fényképekhez, levelekhez, üzenetekhez, elporladtak.
A kastély körüli fákat még a Sennyey bárók ültették, a kertet a Bezerédyek és a Békássyak alakították angolparkká, végül a művészeké lett, s ma alkotóház. Tíz éve mindig, amikor csak lehet: visszatérek. Ők az én nagy öregjeim, akik az időm uralják. Fák, akik azt a reményt ültetik szívembe, hogy még van emberhez méltó élet és emberhez méltó halál. A sivatagban is.
Beszélnek hozzám. Hallom őket. Hallom az élőket és hallom a holtakat is. Hallom az ezeréves tölgyet, a hársat, a nyírt, a fenyőt, a tiszafát, a magnóliát, sőt a mohákat és a hóvirágokat is. Vajon ők hallanak-e minket?
Egy tavaszi napforduló alkalmával teljesen egyedül maradtam a kastélyban és a kertben. Hajnalban meztelenre vetkőztem. Vékony hótakaró borította az ébredező kertet, ködpára úszott a fák ágai között. Futni kezdtem. Szaladni. Sodortattam magamat a felkelő nap fényében. Őzek ugrottak szerte előlem, s én voltam a Nagy Pán. Patás lábbal dobogtam a hideg hajnali párában, mígnem hatalmas szarvas állt velem szemben. Tudtam, ő az ágaskodó szarvas a Sennyeyek ősi címerében. Ő a Tejút, és ő az én éberségem. Alta non alte. Fenségesen, nem magasan... — figyelmeztetett, s tovaszökkent. Tüskés bozóton keresztül, hideg patak által, gallyakon és köveken, sáron és lápon keresztül követtem. Végül magamhoz tértem. Csupa sérülés, seb, vér, kosz voltam, és teljesen meztelen. Így álltam azon a reggelen a kert mélyén, s köröttem a nagy öregek, halkan és alig észrevehetően suttogni kezdtek. Emlékeket, álmokat, történeteket. Ezer és ezer évet. Elődjeik emlékeit, és a sajátjaikat. Beszéltek hozzám és én hallottam őket. Hallottam az élőket és hallottam a holtakat is. Hallottam az ezeréves tölgyet. Vajon ti hallotok-e engem?
Az első fa. Az első fa a templom középkori freskóján. Ádám és Éva fája. A tudás fája. Miért bűn tudni? Miért akarunk tudni? És miért nem ettünk előbb az örök élet fájáról? Mintha azóta minden tudásunk azt szolgálta volna, hogy eljussunk a tudás fájától az örök élet fájáig a kertben. A tudástól az örök életig.
Az első fa. A kezdet. Az első férfi és az első nő, ahogy körbeállja az első fát. A tudás fáját. Az első gyümölcs. Az első én. Az első bűn. Az ősbűn, ami nem más, mint az őstudás. Többé nem lehetünk állatok, de nem lehetünk istenek sem. Tudunk, de nem vagyunk halhatatlanok. Időbe zárt istenek, tudásra kárhoztatott állatok.
Miért alma? Miért éppen az almafa?
Ki emlékszik ma már Rilke almafájára? „Ültess el magadba. Gyorsan megnövök. Így lesz mindenkinek Rilke-almafája.” — suttogja Nemes Nagy Ágnes Zsennyében írt esszéjében. Nincs egyszerűbb, nincs alapvetőbb, nincs kerekebb. Az origo, az alfa, a kezdet, a kiindulás gyümölcse az alma. Nincs nőibb, mint az alma. Nincs jobb társa az almának, mint a dió. A dió a gondolat, amihez el kell jutni, aminek kemény héját fel kell törni. A gondolkodás erő, energia, küzdelem. Gyümölcse száraz. A vágy az alma, könnyen terem, finom és szép. Ha dió és alma van az asztalon, tudom, hogy jó helyen vagyok.
Egyensúlyban.
Az ajtóra pillantok. Őt várom. Tudom, hogy egyszer be fog lépni a házba, ahol dió és alma van az asztalon. Köszönt, leül közénk, imát és áldást mond, s megosztja velünk a kenyeret és a bort.
Az én képeim nem jók vagy rosszak. Ezek csak képek. Rossz filmekre, régi géppel, sokszor hibásan. A nagy öregek uralják rajtuk az Időt. Az ösvények saját életem útjai, melyek a nagy öregek lábainál futnak. Néha feltűnik egy asszony vagy egy kutya, egy kastély vagy egy pad, és valahol biztosan van néhány halottam is. Az életem. Nem jó vagy rossz. Csak egy élet. Ebben az életben így bolyong a halhatatlan lélek. Ma öreg vagyok, holnap gyermek leszek. Ma meghalok, holnap megszületek.



Zsennye-Szentendre, 2016. január 28.