Unatkoztak az írók. Megrekedt a vita, hogy a Parnasszus a pokolhoz vagy a mennyországhoz tartozik-e. Beszélgetni nem voltak képesek. Mindenki csak magával, a saját neurózisával volt elfoglalva, mint azt Freud megjegyezte. Aki hol itt, az elhalt irodalmárok, hol pedig a tudósok között jelent meg. Karinthy javaslatát, hogy játszani kéne, többen élénk érdeklődéssel fogadták. A drámások a színházat javasolták, Dosztojevszkij a kártyát vagy a rulettet. Mire Hemingway az orosz rulett mellett erősködött, fejéhez emelve vadászpuskáját. Ez utóbbit leszavazták, nincs benne izgalom, már úgy is halottak vagyunk, mondták. Longosz, a görög valami mindenki által demokratikusan játszhatót emlegetett. Néró, a véres költő mesélni kezdett egy golyóhalmazról, amin számok vannak, és ki kell találni, melyiket húzzák ki a zsákból. Golyó ugyan nem volt, de papír és ceruza szinte mindenkinél, így a lottó mellett döntöttek. Már csak egy kalap hiányzott, amiben megkeverhetik a fecnikre írt számokat. Wilde a háta mögé rejtette a sajátját, nem akarta, hogy valami tintafoltos kéz összetapogassa. Mindig kényes volt a megjelenésére, meg is kapta a dandy ragadványnevet. Hiába, a szép mosolyú Byron kivette kezéből a fejfedőt. A játék hozott némi pezsgést, de hiányzott a nagy nyeremény kecsegtető lehetősége.
Küldöttséget menesztettek a Mindenhatóhoz, két hölgyet, Jane-t és Virginiát (Austent és Woolfot), adja meg a lehetőséget, a telitalálatos visszatérhessen egy hétre az életbe. Talán a hölgyek bája, vagy szavaik ereje engedékenyre hangolta az Örökkévalót. Megadta a főnyereményt, azonban egy feltételt szabott, a visszatérés helyét ő adja meg.
A következő sorsolást nagy előkészületek előzték meg, kisebb csoportok alakultak a csalás lehetőségét latolgatva, a húzó személyének erkölcsiségét kérdőjelezve. Ekkor ismét elküldték a hölgyeket, kérjék fel az Urat, mint a legpártatlanabbat, a számok húzására.
Elhangoztak a számok, de nem hangzott fel a nyertes örömkiáltása. Pár perc kivárás után, a vad ír egy elegáns mozdulattal lengette meg a szelvényét, enyém a főnyeremény, és a kalapom is kérem, mondta. A széles karimájú fejfedőt gondosan eligazította magán az irigyek szemsugarában, és lassan láthatatlanná is vált számukra.
Feszült várakozással számolták a napokat, fontossá vált az idő. Az ötödik napon hangos követelőző hang hallatszott, számon kérve, ki itta meg a pezsgőjét, és ott állt Oscar Wilde ismét közöttük.
— Előbb kérek egy abszintet, majd csak aztán — csitítgatta a türelmetlen kérdezősködőket.
— Amikor megérkeztem, az ég olyan kék volt, akár egy lapis lazuli csésze belseje. A dombokat vörös homok alkotta. A dombokon itt-ott, elszórtan tövises bokrokat láttam, egy barlangból* rongyos alak jött elő, akivel társalogni próbáltam.
— Mondja már, hova érkezett? — szóltak többen is.
— Magyarországnak nevezte a barlangi ember, aki azt is elmondta, hogy hajléktalan irodalmár. Ő volt kísérőm földi utamon.
— Mint nékem Vergilius — vetette közbe Dante.
— Egyszer el akartam utazni Magyarországra, de nem találtam meg a térképen. A közeli városba igyekeztem, ott is egy könyvesboltba tértem be keresve a nevem a borítókon.
— Láttál engem a polcokon? Volt még az első kiadásomból? — kérdezte az egykötetes költő.
— A könyvbarátok a klasszikus írók első kiadásait hajszolják, de az én könyveim esetében a második kiadás számít igazi ritkaságnak.
— Mi van ott most, királyság vagy demokrácia? Támogatják a művészeket? — érdeklődött Örkény.
— Az emberek firtatni szokták, hogy melyik kormányforma felel meg leginkább a művésznek. Egyetlen válasz adható. A művésznek az felel meg legjobban, ha egyáltalán nincs kormány, a művész fölé tornyosuló hatalom nevetséges. Mondják, a zsarnokságok alatt gyönyörű alkotások születnek, de ez nincs így.
— Milyenek a nők, szépek, okosak? — kérdezte Shelley.
— A nők lenyűgözően önfejűek. Minden nő született lázadó. Többnyire önmaguk ellen lázadnak a legvadabbul.
— És a férfiak? — replikázott Beauvoire.
— A férfiak borzalmasan unalmasak, ha jó férjek és undorítóan önteltek, ha nem azok.
— Láttál templomokat, vannak még hívők ott? — hangzott a következő kérdés.
— Igen, bár mint sokszor elmondtam, a hitetlenek rendjébe tartozom. Hinni igen unalmas. Kételkedni sokkal izgalmasabb.
Wilde kortyolt egyet italából és folytatta.
— Egy vidám, színes felvonulásba keveredtem, gyönyörű testek és mosolygó arcok sokasága sodort magával. Csak azt furcsállottam, hogy kerítések között kellett menniük, pedig nem látszottak veszélyesnek. A járdán sok egyenruhás mosolytalanul és mereven, kisebb csoportokban fekete ruhás öklüket rázó alakok álltak a kordonok mentén. Egy ifjú helyet szorított maga mellett az egyik felvirágozott kocsin. Megsimogatta a arcom, nyugtatott, hogy minden Pride-on kiabálnak, nem lesz semmi baj. Aztán mégis lett. Először csak dobáltak, aztán ledőlt a korlát, botokkal és láncokkal támadtak a fekete öltözetűek, a rendőrök csak nézték.
— Mondd tovább! — sürgették kíméletlenül.
— Nincs tovább, fájdalmat már nem éreztem, újból itt vagyok. Soha nem tér vissza az ifjúságunk. Az öröm lüktetése, ami eltölt bennünket húszéves korunkban, lelassul — itt elhallgatott és mintha valamit letörölt volna az arcáról. Végtagjaink cserben hagynak, érzékeink eltompulnak. Visszataszító bábukká korcsosulunk. Nem hagy nyugton bennünket olyan szenvedélyek emléke, amelyektől túlságosan féltünk, nagyszerű kísértések emléke, amelyeknek nem mertünk engedni.
A csoportosulás halkan feloszlott, magára hagyták a poharába bámuló írt. Nem akartak új sorsolást, csendesen megjegyezték, kegyetlen az Úr, nem főnyereményt osztott.


*A dőlt betűs sorok Oscar Wilde-idézetek (Molnár Miklós fordításában).