A gúlák és a forgáskúpok közös tulajdonsága az, hogy az alaplapjuk kerületén körülvezethetünk egy olyan egyenest, amely illeszkedik a test csúcsára. Ezt a tulajdonságot felhasználhatjuk arra, hogy definiáljuk a testek egy részét, az ún. kúpszerű testeket.
Kúpszerű testeknek azokat a testeket nevezzük, amelyeket úgy kaphatunk, hogy egy síkidom kerületén körülvezetünk egy egyenest, amely állandóan illeszkedik egy adott pontra, a síkidom síkján kívüli csúcspontra.

A síkidomot a kúpszerű test alaplapjának nevezzük. A csúcsnak az alapsíktól való távolsága a test magassága.

Azokat a kúpszerű testeket, amelyek alaplapja sokszög, gúláknak nevezzük, amelyeknek az alaplapja kör, kúpoknak. (Más alaplapú kúpszerű testnek külön nevet nem adunk.)

A csúcsot és az alaplap egyik kerületi pontját összekötő szakasz a kúpszerű test egyik alkotója.

A forgáskúp minden alkotója egyenlő hosszúságú. Az ilyen kúpot egyenes kúpnak is mondjuk. Azt a kúpot, amelynek nem minden alkotója azonos hosszúságú, ferde kúpnak nevezzük.

A gúla csúcsát és a gúla alaplapjának egyik csúcspontját összekötő szakasz a gúla egyik oldaléle.

Ha egy gúla minden oldaléle egyenlő hosszúságú, azt külön is érdemes hangsúlyoznunk, mert ebből további fontos tulajdonságok következnek.

---
A mondatok eredeti helye: Hajnal Imre—Némethy Katalin: Matematika IV. Tankönyvkiadó, Budapest, 1993. Válogatta Berka Attila

A legalacsonyabb emberek vannak legtöbben. Nem termetileg, sűrűségileg. Lefelé tömörödnek, talán a gravitáció miatt. A mellben kevésbé sűrű férfiak fogják a ritka nőket alul, és állnak rendelkezésre, a mellettük lévők nagy megelégedésére.
A lelkes többség térmegvalósítással jár. A dimenziót széltében uralni szeretők veszik fel a lehető legtöbb teret. Ezen a szinten a levegő nem ki, hanem be, a szájukba, a testükbe, a szerveikbe szorul. Az élet magukban marad.

A második lépcsőn az őrök mozognak. Testük kimért, védelmező, nem támadó. Támadhatatlanságuk természetes. Úgy értik meg az alattuk lévőket, hogy alacsonyságukat tömörséggel, jóságukat pazar védfallal jutalmazzák. Mire mennének az alacsonyak és mire a magasabbak nélkülük, kérdezték egyszer az idők létráján állva. Az őrök sortűzzel nyugtatták a kétkedőket, bombát adtak a hívők kezébe és azok érdekes mód megnyugodtak. Vissza- vagy előreléptek, nőttek tovább, amíg ki nem teltek. Hajuk még náluk is tovább.

A harmadik sztázisban az idő lelassul. A tárolófülkékből kiszűrődő hangok alapján a boldogság működőképes. A mámor egyenletes és lenyűgöző. A szintúgy összegyűlő szeretet hallható, fogható, látható. Ki akarná itthagyni saját, összkomfortos párját, forog a hangszóróból. Senki, hát senki, lehet kivenni válaszul az érzelmekkel vegyes szórásából.
Ezen a szinten túljutni, vagyis a megtartó kilépés útjára lépni nagy erőt kíván legbelül, gondolják egyesek. A lépők tudják: kezük, markuk, szemüvegük, szennyesük mindig hátramarad. Mosolyuk nyilván előre néző.

A piramis teteje alatt pihennek az önmagukat és a férfiakat értő nők azokkal a férfiakkal, akik érzik és elfogadják az őket értőket. A lázadás ebben a stációban felesleges, de törvényszerű és egészséges, mert az előzékenységet és az előzést egyszerre szolgálja. Nincs jobb nő, nincs jobb férfi, az életek párhuzamosan fejlődnek. Az egyformaságot nem a testben vagy a lélekben, hanem a rezdülésben, a szisszenésben vagy a mozdulatban kell keresni. Minden itt lévőnek lesz ideje magába nézni és rájönni a lélegzetét mozgásban tartó erők működésére. A megvilágosodás pukkanó hanggal történik, de a pezsgőszerű buborékos folyadék a tudáson és a mámoron kívül mást is rejt. Akik nem képesek kezelni önmagukba vetett részegségüket, azok hit és öröm nélküli bábokká puffadnak, arcukat a biztos kipirosodás, lelküket a kendőzetlen sztereotípia színezi. Önbecsülés helyett öntörvény fogja rövidre kezüket.



A piramis csúcsán az emberekből lett tükrök villognak. Visszfényük alsóbb rétegek csillogásaira reflektál. Hogyan képesek önmaguk erejét mások sugarába tömni, kérdezgetik. A tükrök az alsóbb sztázisok állapotait összességében mutatják, bennük minden volt és jelenlévő állapot szerepel.
A tükrök értelmét nyilván jó sokan megkérdőjelezik. A levegő, víz, biztonság, szeretet nem épp elég? Hol éri meg az önbecsülés fölé kerekedve magunkat hitelesen feloldani, céltudatosan horpasztani a világ fejbúbján?
Egy évértékelő kapcsán valaki megszólalt: a tükrök mégis csak emberek, akiknek egy tetszőleges pillantásában tetten érhető és nyomon követhető néhány következő pillanat. Ezt sokan tehetségként, míg mások szükségszerűségként, rendelésként élik meg. Isteni katyvasz, ünnepelnek mások. A tüköremberekben ugyanakkor pont annyira összpontosul a valóság, a levegő és a víz, mint gravitációban tömörülő társaikban. Biztonságban és szeretetben feszítenek, mert világos: minden falat mögött tengernyi gondolat roppan, minden korty íze az azt követőé. Nincs veszteni valójuk, mert egyszerre az övék minden, miközben nincs semmijük.
A tükrök tehát mi mind és saját maguk egyidőben, mint egy kifordított csillámfekete szövet.

Eltévedtek. Végül eltévedtetek. Hát eltévedtünk.

Eladdig soha nem fordult elő velük. Még nem voltatok ilyen helyzetben. Elképzelni sem tudtuk, hogyan történhetett.

Egyik lábukról a másikra állnak az útelágazásnál. Tátott szájjal bámuljátok a fákat. Tanácstalanok vagyunk.

Az alkony vöröse figyelmezteti őket, sietniük kell. A közeledő éjszaka szagától megfagy bennetek a vér. Lüktető halántékkal gondolkodunk a megoldáson.

Egyszerre kezdenek beszélni. Egymás szavába vágva próbáljátok értelmezni a helyzetet. Annyira összevissza kiabálunk, hogy a saját mondatainkat se értjük.

Egyszerre hallgatnak el. Észreveszitek egymás szemében a rettenetet. Mintha ránk szólt volna a világ.

Megértik, hogy nincs más választásuk. Elosztjátok egymás közt a feladatokat. Sietve gyűjtjük össze a szükséges anyagokat.

Úgy dolgoznak, mint a megszállottak. Hamarosan verejtékben úsztok. Nem kíméljük magunkat.

Kavicsot, követ tesznek kavicsra, kőre. Fára fát raktok, fával fát támasztotok. Földet kaparunk, sarat tapasztunk.

Hogy sikerült, először nem is hiszik el. Büszkék vagytok magatokra. Megkönnyebbülten veregetjük egymás vállát.

Aztán felfedezik, hogy a maguk köré vont fal folytonos, egybefüggő. Se ajtó-, se ablaknyílást nem hagytatok. Mintha örökre ebben a kúpban akarnánk maradni.

Önkéntelenül az ég, vagyis a tető felé néznek. A csúcsban fényfoltot vesztek észre. Fel fogunk jutni, hogy megtudjuk, mi világít.

Lábujjhegyre állva nyújtózkodnak. Ég felé nyújtott karokkal, merev tenyérrel ugráltok. Felmászunk a falon, amíg tudunk, és onnan lökjük fel magunkat.

Ha egyedül nem megy, hát egymás vállára állnak. Remegő lábakkal és karokkal építitek magatokból az emberoszlopot. Fogunk reccsen, porcunk roppan az erőlködéstől.

Aztán egyszer csak a földön fekszenek lihegve. Könnyes szemmel nézitek kúpotok csúcsában a fényt. Nem adhatjuk, nem adhatjuk fel.

A szégyen közös, sóhajtják. A magány általános, suttogjátok. Az ima egyetemes, rebegjük.