JA_vadalom
Novák Valentin

1969-ben született Budapesten. Végzettsége szerint tanár. Eddigi kötetei: No! Jé! Avagy egy mai, magyar merény (kisregény, Új Bekezdés, Miskolc, 1994), Roskadás (versek, Seneca, Budapest, 1997), Zsír Balázs (pikareszk regény Gángoly Attilával, Hungarovox, Budapest, 2001), Japánkert (versek, Parnasszus könyvek, Budapest, 2002), Magyar rulett (novellák, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2006), Csípes M@tyi (vígeposz, Z-füzetek, Budapest, 2006), Biztos fogyás (állatmesék, Pont Kiadó, Budapest, 2008), Ecettel savanyítok (Memento Móni) (mozgássérültekről szóló novellák, Pont Kiadó, Budapest, 2010). 2005-ben megalapította a Kelemen Kört, mely 2007-től Kelemen Kör Független Művészeti Egyesület néven fut. Tagja a Magyar Írószövetségnek, a FISZ-nek, a Magyar Prózaíró Műhely Egyesületnek és az UART-nak. 2008-ban Fehér Klára-díjat kapott Magyar rulett című kötetéért. 2009-ben MASZRE alkotói díjban részesült. A HogyÖt és a Miskolc KapuCíner antológiák szerzője.
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Novák Valentin
Hiába-József
Mikor fejét az asztalnak vetette,
(a kocsmafüst, hol lelkünket felette)
gyémántok gurultak ki száján.
Ezer marokkal is kapkodtuk volna,
mi fajtalan, kocsma-langy, pesti horda,
verődve éhség csapta vállán.
E zsenge, kebeltől nem váló szájat,
mi mégis durva létnek kiabálhat,
teremtő istenek lesték meg ott.
Borokban habzott tanácstalan arcuk,
hogy szaggassák ez égostromló fattyút,
kinek hangja „jajdalmas” fagott.
„Mit képzel ez, hogy águnkra felülhet?
Torzó sejtjei ellenünk feszülnek?
Receptre elmebajt írunk neki!
Neve parvenü, blaszfém égbe csapás –
Attila? Ostor? Bocskor! Düh-kalapács,
agya üllőjén, mi a ritmust veri…
Mindent elveszünk tőle, csak a szót nem!
Verse rettentő legyen, mint egy gólem,
de lelke agyagszilánkra hasad…
Vonyítson majd hűvös bőrdíványokon,
Pártoljon el tőle szív, barát, rokon –
Szén-agyán gyémánt karist’ marad…”
Így átkolták ott a rozzant istenek,
mind ember-irigy, emberelme-beteg,
Hiába-Józsefet, s testvéreit,
minket, kik elárultuk, s elárvultuk.
Zseniknek és senkiknek más az útjuk,
tudjuk mi ezt, korcs-mák heréltjei.
Mi csak garasért tettünk a szóra szót,
rogyván szédültük a világ-tágítót,
ha esztergálta gyémánttengelyét
a gépnek, mi metszi majd el szerteszét,
loccsantva égre habzó tejút-eszét –
szakítva ketté kezdetét a végnek.




