Héjatermetre
pompás tollruhát öltő
téli zivatar!

A haikai első versének (hokku) évszak-szót (kigo) kell tartalmaznia, megjelenítve az időszakot, amelyben az esemény történt, illetve a vers keletkezett. Jelen esetben a hacusigure (első téli zápor) kifejezés arra utal, hogy a haikait az év kora telén komponálták. Az első téli zápor szétszórja az aranysárga leveleket és eltünteti az őszi táj képének változatos szépségét. Kjorai életszerű képet fest a csupaszon ázó magányos héjáról, amint komor tollazata a téli hangulattal harmonizál. A vers egy híres, a világi élettel felhagyott haikai-költő szimbólumának is tekinthető japán tusképet idéz. A hokkut Basó a következő verssel (vakiku) válaszolja meg:

Még egy széllökés, mielőtt
a levelek elpihennek.

A vakiku a „széllökés” frázisával (amely rendszerint kiegészíti a korai téli vihart) kapcsolódik a hokkuhoz.

Hajnali órán
„Ő” gázol át a folyón,
nedves ruhában...

Boncsó egy új témát vezet elő a homályosan megfogalmazott emberi alakkal. A verset egyfajta csendes melankólia csatlakoztatja az előző szakaszokhoz, amelyekben a vihar és a szél ellenére is hasonló hangulat uralkodik.

Bűvös borz ellen hordoz
nyakában nádkarikát.

A japán folklórban a tanuki borz (Nyctereutes viverrinus) olyan lény, amely bármilyen alakot képes felölteni - egy asszonyét, egy folyóét, egy teáskannáét -, hogy elriassza vagy megtébolyítsa az embert. Az előző versben megjelent személy talán tarthat ilyen találkozástól. Fumikuni e képpel finoman jellemzi a Boncsó által titokzatosnak megjelenített alakot.

Ködös telihold.
Ódon bejárat fölött
borostyán kúszik.

A mairado-ra történő hivatkozással Basó továbbfejleszti az előző vers misztikus hangulatát. (Mairado = fából készült, egyszerű, régi típusú tolóajtó, amelyet akkoriban már csak az igen öreg épületeken használtak.) A hatást fokozza a borostyán és a ködös hold képe. A költő itt egy régi, romos udvarházat idéz, ahol a borz odúja is lehet. Az évszak: ősz. Másra való hivatkozás, illetve egyéb meghatározás nélkül a „hold” a haikaiban mindig őszt jelent.

A vén gazda egy körtét
is sajnálna a fáról.

Kjorai szerint egy emberkerülő vénember lakja a házat. Öreg háznak öreg a gazdája - így kapcsolódik ez a kép az előző szakaszhoz.

Tusképet pingál
elmerülten. Fölötte
elsuhant az ősz.

Az öreg egész ősszel csak festegetett. Fumikuni lehetőséget teremt a következő évszakba történő átmenethez. (A haikaiban az őszi és a tavaszi évszakoknak egymás után három-három versnél többet nem lehet szentelni, míg a télnek és a nyárnak csupán egyet-egyet. Kivétel a nyitó vers, amely után mindig ugyanaz az évszak következik. Viszont nincs szabály az évszakok természetes sorrendjére vonatkozólag, a témához hasonlóan bármilyen sorrendben válthatják egymást. Ebben a haikaiban például így: tél, tél, tavasz, nyár, ősz, ősz, ősz, tél, tavasz, tavasz, tavasz, ősz, ősz, ősz, tavasz, tavasz, tavasz, tél, nyár, tél, ősz, ősz, ősz, nyár, tél, tavasz, tavasz, tavasz, nyár, tél, ősz, ősz, ősz, nyár, tavasz, nyár.

Milyen kényelmes, meleg
ez a pár gyapjú tabi!

Boncsó képzeletében az első téli napokhoz természetesen kapcsolódik a tabi (szorosan simuló, kétrétegű, trikószerű anyagból készült lábvédő, amolyan harisnyaféle) viselése. A japán szövegben eredetileg szereplő merijaszu-no-tabi egy kifinomult ember ízlését sugallja, aki kényelemben és a vidéki környezet ellenére bizonyos mértékű jólétben él. Mint általában az import termékek nagyrésze, ez is meglehetősen drága volt. (A merijaszu nevű textíliát a portugálok vitték be Japánba, és a spanyol-portugál median szó után kapta japán nevét.)

Hol béke és csend
uralkodik, ott derű
s nyugalom szolgál.

Kjorai némiképp átalakítva, kissé didaktikusan fejleszti tovább Boncsó koncepcióját a művész számára ideális körülményekről. A hangsúlyt a kor eszményének megfelelő legszükségesebb feltételekre, a csendre és nyugalomra helyezi a némiképp lenézett fizikai kényelemmel szemben.

A faluhoz közelítve
kagylókürt zengi: „jövünk!”

A jamabusi-nak nevezett vándorszerzetesek szokása volt magányosan elvonulni a hegyek közé. A hosszú egyedüllétben eltöltött időszak után visszatértek a hegyekből, és amikor először pillantottak meg egy falut, megfújták kagylókürtjeiket. Ennek hallatára a falusiak összesereglettek, hogy üdvözöljék őket, és áldásukat kérjék. Basó sorait a szerzetesek lelkületével rokonítható csend és békesség köti össze az előző verssel.

Rojtos, tavalyi
gyékényeik nyirkosak
és penészesek.

A falu lakói kihúzták házaik elé használt alvó-gyékényeiket, hogy térdre borulva földig hajolhassanak rajtuk, és a jamabusik elléphessenek felettük, megtisztítva őket az elmúlt év testi és lelki szennyeződéseitől. Boncsó precízen utal az eseményekre.

Szirmot sziromra hullat
a lótusz is szüntelen.

Fumikuni a témát továbbfejlesztve idézi fel a lótusz képét, amely a falusiak megtisztulásának eredményeként létrejövő rendezett szépség és tisztaság megújult szellemét szimbolizálja. A japán zen gondolatiságával szorosan összefüggő kép valóságalapja, hogy a gazdasági udvarok egy sarkában és a templomok közelében kis tavacskák voltak, amelyekben a parasztok lótuszt neveltek. A növényt egyaránt kedvelték virágjáért, ehető gyökértörzséért és szakrális jelentéséért is.

Ó, ez a leves:
szuidzendzsi-saláta!
De csodás kezdet!

Basó versében - talán az ehető lótuszgyökérhez kapcsolódó asszociáció miatt is - a szerzeteseket megvendégelik. Egyikük, felismerve a szuidzendzsi-salátaleves illatát, hangot ad elragadtatásának. (A saláta egy gyomnövényfajta, amely a Kumamoto városához közel fekvő Szuidzendzsi falu helyi különlegességeként lett közismert. Egész Japánban elterjedt, kedvelt étel volt.)

Hét mérföldnél is hosszabb
út áll még előttem...

Kjorai átveszi mesterétől a vacsora alatti társalgás fonalát. A vendégek egyikére még hosszú út vár, és hiába a nagyszerű étel, sajnos nem élvezheti tovább, ezért most kissé rosszkedvűen készülődik az induláshoz...

Rodó szolgája
ezen a tavaszon is
mesterével él...

Rodó (Lu T’ung, 790-835) különc kínai költő volt. Írt egy értekezést Csa-king (Teák könyve) címmel. Így lett alanya a híres tusképnek is, amelyet Rjú Sónen (Liu Sung-nien) festett. A kép a költő szolgáját hosszú szakállal és a szokással ellentétben fedetlen fővel ábrázolja, amint az utazóknak az út mentén teát kínál. Fumikuni a beszélgetésbe új elemet visz a jelenet megidézésével. A készülődő szerzetest nyugtatgatják, hogy még érheti őt az úton kellemes meglepetés, hiszen valaki vendégül láthatja. A vers tavaszi témát vezet be, amelyet a következőkben továbbfejlesztenek.

Holdpárás tavaszéjben
metszett faág rügyezik.

Boncsó, mintha ismerné a következő verset, a váratlannak tűnő képpel képletesen összeköti az előző részben megidézett, mestere házánál „gyökeret eresztett” szolga és a virágos kert motívumát. Rodó, aki papírra vetette a teaivás „művészetét”, és szolgája, aki e művészetnek „virágzó ága”, midőn teát kínál. A tavaszéj és a rendezett szépséget felmutató rügyező faág képei külön-külön is felüdülést keltenek.

Virágba borult
cseresznyefához mohos
kőedény került.

Higgadtság és rendezettség hatja át Basó versét. Az előző versben megidézett kertben a japán virágkultúra művészi elvei szerint társítják egymáshoz a különböző elemeket, illetve az azokat jelképező eszközöket. A kőből készült kis medencét dekoratív elemként használták a tájkertészetben. Általában egyetlen darabból vájták ki, és a ház bejáratának közelében helyezték el.

Reggeli rossz kedélyem
tovaszállt nyomtalanul.

A személy akár ugyanaz is lehet, mint az előző versben. Amit Kjorai kifejezni akar, az a meglepetésszerű felismerés, amikor a feszültséggel teli rossz előérzet hirtelen nyugalomba vált át. Már nem is emlékezni a rossz forrására, hiszen a megváltozott hangulatban más dolgok fontosak.

Nézd, egy ültében
két ember helyett eszi
degeszre magát!

Boncsó egy humoros elemet vezet elő, amelyben az egyik vándor, valószínűleg a későbbiek során várható nélkülözésekre is gondolva, éhségét nem bírván, és tán nem is akarván leplezni, duplán tömi meg a bendőjét.

A szigetre északi
szél csap le - havat ígér.

Ez a vers egy hideg, szélfútta szigetet jelenít meg. Az ilyen helyen meglehetősen nehezek az életkörülmények. Az előzőekben feltételezett várható nélkülözés itt látszik megvalósulni. Boncsó soraihoz képest Fumikuni az ember és a természet közötti kontraszt ábrázolásával teremt összefüggést. Úgy tűnik, a kettő helyett jóllakó vándornak nagyon is igaza volt.

Megint este lett.
Mászhat a templom-hegyre,
lámpát gyújtani.

Kjorai kissé homályosan válaszol a titokzatos alak leírásával, aki nap, mint nap, minden este felküszködi magát a szigeten lévő hegy csúcsára, hogy ott meggyújtsa a hajósok közlekedését segítő lámpát. (Éjszakánként a magasabb helyeken épített szentélyek buddha-szobrai előtt is mécsesek világítottak.) A szegényes életmód ábrázolása mostantól hosszabb időre meghatározza a haikai hangulatát.

Dala rég elszállt, csendes
már a kiskakukk torok.

Basó „elnépteleníti” a vers közegét. Már a hototogiszu sem énekel, a legteljesebb éjszaka van. Érzelmi visszafogottság jellemzi e sorokat. (Hototogiszu = kakukkhoz hasonló, de annál kisebb, harsány hangú énekesmadár. Egyik jellemző tulajdonsága - főleg hideg éjszakákon -, hogy gyakran az emberi nevetéshez kísértetiesen hasonlító hangokat hallat.)

Ám ő csak mászott,
egyre erőtlenebbül:
fölemelkedni...

A már homályosan jelzett, talán beteg, legyengült ember képe érzelmileg kapcsolódik Basó előző soraihoz, a korábbi részekhez pedig a tartalmi összefüggések kötik. A vers a színházi darabokat jellemző pátosszal telített, amellyel Fumikuni, mint a legfelső körökbe is bejáratos, művelt városi férfi, bizonyos fokig fennkölt hatást kelt.

A szomszéd megengedte,
jöhet az ökrösszekér!

Változik a helyszín, mostantól különböző zsánerképek következnek, amelyek, azon kívül, hogy általuk egyéb esztétikai és érzelmi szempontok is érvényesülnek, egyben némi betekintést is engednek Japán 17. századi hétköznapjainak eseményeibe. Viszonylag sűrűn beépített városrészben vagyunk, ahol az ökrösfogat csak a szomszéd területén keresztül juthat be a ház udvarába. Ehhez volt szükséges az engedély.

Hagyjátok, hűtlen
kedvesem majd a tüskés
sövényen jön át!

Továbbra is az előző háznál vagyunk. A remélt kedves késik, és bár csomagjai az ökrösszekérrel már megérkeztek, ám türelmetlen hölgye dacosan szól a szolgákhoz. Az eredeti szöveg karaktere és hangzásformái különböznek az eddigiektől, ugyanis a japán nyelv egyik sajátossága, hogy a nők a férfiakétól több tekintetben is eltérő stílusban és gyakran más szóhasználattal beszélnek.

Most, hogy elválnak, kardját
kezébe adja a hölgy.

A találkozás megtörtént, a szerelmesek kibékültek. Kjorai azt sugallja, hogy a férfi hosszú és veszélyes útra készül. Búcsúzáskor kedvese szertartásosan átadja neki kardját. (Kjorai ezzel tisztán utal a Kamakura-Muromacsi korszak [1185-1603] megrögzült feudális szokásaira.) A társasági élet jellemzője volt az etikett által szinte minden helyzetben meghatározott viselkedés, amelynek legfontosabb szabályai mind a mai napig érvényesek.)

Kócos fürtjeit
fésűjével zavartan
rendezgeti el.

A cselekmény hasonló stílusban folytatódik. A hölgy igyekszik lecsendesíteni háborgó érzelmeit, ezért zavarában fésülgeti haját.

Nézd, készen a halálra,
hogy harcol majd kedvesed!

A hangnem patetikusra vált, a jelenetben a búcsúzkodó férfi kerül előtérbe. A társasági szabályok szerint a férfi nem engedheti meg magának, hogy az érzelmek láthatóan uralkodjanak rajta. Ezért búcsúja rövid és határozott.

Derengő hajnal.
Az égbolt kék tavába
fogyó hold merül.

A hajnali csend, amely a „kiürült helyszínt” jellemzi, Kjorai értelmezésében lezárja az eddigi cselekményt. A szerelmesek búcsújának zaklatott jelenetei után a verset a szellem transzcendens nyugalma határozza meg. A két kép közötti jelentős kontraszt lehetőséget ad a további gondolatszövésre.

A Hira első havát
őszi tó tükre rejti.

A Hira-hegy a zarándokok fontos úti célja, Japán szent tava, a Biwa-tó fölött magaslik. A hegyen és a tó közvetlen környékén több régi kolostor és templom áll ma is. Basó versének érdekessége, hogy halála után őt is az egyik itteni kolostorban temették el. Sírját rendszeresen látogatják a jelenkor zarándokai.

Kapuárnyékban
a hajdinatolvajról
egy verset ír.

A Hira-hegy lejtőin termesztett hajdinát késő ősszel takarították be. Kedvelt élelmiszer volt. A hegy magasabb pontjairól nézve a hajdina kicsi, fehér virágainak összefüggő szőnyegétől úgy tűnt, mintha a földeket zúzmara borítaná. Innen a párhuzam az előző vers „első havá”-val. Fumikuni egy régi történetre utal, amely először az 1254-ben összeállított Kokon-Csomonsú (Híres régi és mai elbeszélések) c. gyűjtemény 12. kötetében olvasható, és arról szól, hogy a föld őrzője verset ír a hajdinatolvajról, miközben valóban ellopják a termést. Ha kissé szabadjára engedjük képzeletünket, akkor ebben a versben talán még valami költőinkkel kapcsolatos cinkoskodásra is gondolhatunk, hiszen vándorlásaik során nem egyszer térhettek nyugovóra a szabad ég alatt, éhesen, esetleg éppen egy hajdinaföld közelében...

Ily hideg, szeles estén
elkél a pamut kimonó.

Zarándoklelkű költőink szívesen idézik fel a vándorok és remeték életének eseményeit. Ebben a versben a városi élet kényelmétől eltávolodott ember vágyakozik komfortosabb körülmények után, amelyeket itt egy téli ruhadarab, a bélelt pamut kimonó szimbolizál.

Együtt alszanak
éjjel, de magányosan
válnak reggel el.

Az olcsó fogadókban nem volt elég hely és takaró, a magányos utazók összebújva aludtak, hogy melegítsék egymást. A kényszerű közösség ellenére idegenek maradtak egymás számára, és reggel mindenki ment tovább a maga útjára. A magány és kiszolgáltatottság Basónál mindig is kitüntetett téma volt.

Lángok, vörös fellegek
úsznak Tatára egén.

A Tatára jelentése kétértelmű. Jelenthet „fújtatót”, és akkor a kemence lángjai által vörösre festett felhőkről van szó, de jelentheti azt a hasonlóképpen nevezett helyet is Kjusu szigetén, ahol Kjorai felnőtt. A szigeten híres kardkovácsok éltek, ezért úgy tűnik, mindkét értelmezés helyes. A költő gyermekkori emlékeiből felidézett felhők szimbolizálják az előző versben megjelenített vándorélet magányosságával kapcsolatos témát.

Tisztátalanok,
mégis cseresznye virul
ablakuk előtt.

Tatára közelében koreai bevándorlók éltek. A kolónia tagjai híresek voltak bőrművességükről, de a hagyományos társadalmi előítélet szerint éppen emiatt számítottak kirekesztetteknek. Ez az előítélet mindenkivel szemben megnyilvánult, aki állatbőrrel, illetve elpusztult állatok feldolgozásával foglalkozott. Boncsó egyértelműen pozitív gesztussal reagál Kjorai soraira, mondhatni vigasztalja, „visszafogadva” az emberi közösségébe őt.

Korazöld levelek közt
ifjú rügyek: naspolyák!

Fumikuni elegánsan oldja az eddig felgyülemlett feszültséget, a természet harsány megnyilvánulásaként jelenítve meg egy rügyező gyümölcsfa-ágat, amely a ciklikus változásokban megnyilvánuló örök életet szimbolizálja. A felütésszerű befejezés méltóképpen zárja a négy költőmester alkotását.