Lengyel_átplánta
Bronisław Maj
Több rangos elismerésben részesült, közülük is kiemelkedik a Szolidaritás Kulturális Nagydíja 1983-ban és 1984-ben, illetve a Nemzetközi P.E.N. Club Díja 1995-ben. M?veit szinte valamennyi világnyelvre lefordították. Magyarul korábban mindössze négy verse (Galambok alszanak…; Júniusban; Kitárom ablakom: júniusi nap…; Még nappal van, bár a Wawelen…) jelent meg, a Magyar Napló folyóirat 2004/6-os számában, az én fordításomban.
Bronis?aw Maj a mai lengyel költészet legsz?kebb élvonalába tartozik. Költ?i elhallgatása immár évtizede tart: nem érzi úgy, hogy feltartóztathatatlan mondandója lenne – e vonatkozásban bátran hasonlíthatjuk Várady Szabolcshoz. Így aztán a most olvasható versei kivétel nélkül a nyolcvanas évekb?l valók. Általános jellemz?jük, hogy egyetlen lendülettel végigolvashatók: legtöbbjük nem más, mint egy-egy sokszorosan b?vített mondat, az els? sortól az utolsóig hömpölyg? monológ. A harmadikként szerepl? vers, az Egy levél, az utolsók közül... kezdet? külön figyelmet érdemel: amikor a Nobel-díjas Czes?aw Mi?osz élete alkonyán összeállította a számára legbecsesebb költemények antológiáját (Szemelvények hasznos könyvekb?l címmel), Bronis?aw Maj e versét is beválogatta. S?t, azt a kommentárt f?zte hozzá: véleménye szerint ez a huszadik századi költészet egyik legfontosabb darabja – mert tökéletesen megfogalmazza a legújabb kor emberének szellemi magányát, társtalanságát. Fordítóként ehhez csak annyit f?zhetek: nincs különösebb okom megkérd?jelezni Czes?aw Mi?osz szavait.
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Bronisław Maj
***
[To jest wszystko...]
Ez minden. Többé
soha semmi
nem történik már.
Mire vársz.
Álom, hó
[Sen, ¶nieg]
Álom, hó: lágyan s melegen kavarognak
a hamu fekete pelyhei, szabadon hullnak,
csendben. Beborítják, érzéssel, buzgón a földet,
a fákat, a házakat, aludjatok. Aludjatok békén,
biztonságban: városok, házak, kertek,
szemek és szájak, biztonságban: semmi rossz
sem történhet, minden
megtörtént már.
„Megkeresztellek téged”
[„Ja Ciebie chrzczê”]
Örökké emlékeztetnek engem, még akkor is, ha
majd megszűnik dobogni szívem: a Szent Anna-templom
ezüstös harangocskája, a Wawel sötét harangjai,
a Tűztorony rekedtes, a bencések sürgető harangszava;
arra emlékeztetnek, amikor a B³onie-rét szélén
mentem, egyre közelítve a városhoz, egyre erősebben
és tisztábban hallva a harangszót: a létet
ajándékozták, örökre. Téged
nem emlékeztetnek semmire.
Még
[Jeszcze]
Ez elmúlik, szenvedély és metafizika nélkül.
Rézsút átvágok a Piactéren, a Kórház utcában
mogorva, kora reggeltől részeg munkások
lomhán bontanak egy régi házat, még
a királyi időkből, téglapor olvad fel az utca
sarában, december van, kedd, nemsokára itt
az ünnep.
Távol
[Daleko]
Ebből igazán semmi sem
következik, hogy most, ugyanazon
rothadó levelek páráját belélegezve,
egyszerre nézzük, az a férfi és én
éppen ugyanazt a fát, igazán
semmi: ő nézi, én nézem, a fa
meghal — itt mellettünk, nagyon
távol.
Nem úgy
[Nie tak]
A krisztusi kor, a veszteség
kora. Tudom-e már,
valójában mit is akarok? Nem,
nem tudom. Mit nem akarok?
Nem akarok meghalni,
mindenesetre nem akarok úgy
meghalni.
Tovább
[Nadal]
Tizennégy halottak napja e városban: már
vannak itt sírjaim: Ela, Piotr, Leszek,
Janusz, Staszek, Gwizdek — mind
fiatalabbak nálam. Már veszélytelenül
gondolhatok az életükre: mind befejezett
és teljes, nagyszerű, akár egy érett és
lédús gyümölcs. Elérhetetlen szép
azoknak, akik hanyagul és össze-vissza,
nap nap után — ahogy én is — tovább
haldoklanak.
***
[Li¶æ, jeden z ostatnich...]
Egy levél, az utolsók közül, elvált a juhar ágától:
kering az áttetsző októberi levegőben, lehull
a többi halmára, mozdulatlan, kihunyva. Senki más
nem csodálta meg bájos harcát a széllel,
nem követte röptét, senki sem ismeri fel, ahogy
a levelek között hever, senki sem látta,
amit én, senki.
Magam vagyok.
Ma
[Dzi¶]
A lélegzés kegyelme és az emlékezet
adománya, az éhség, a szomj és az álom
kiváltsága, a látás adománya, az érintés,
az öröm és a kín kegyelme — mindez
túlságosan is sok. Ha csak egy percre is,
feledkezz meg rólam, Uram.
***
[Nigdy nie napiszê d³ugiego poematu...]
Soha nem írok hosszú verset: amit
e világból megismertem, nem engedi,
hogy hazudjak: csak addig tart, míg
kettőt kortyolok a levegőből, egyetlen
pillantásig, szívgörcsig. És csakis most
vagyok, s mindaz, ami itt van velem,
alig tizennégy sorra ha elég, egy oly rövid
versre, akár egy káposztalepke léte, a fény
egy villanása a hullámon, egy ember élete,
egy székesegyházé. Tizennégy sor és az,
ami közöttük bújik: a fény egy befejezetlen
villanása, egy káposztalepke örök élete,
egy ember, ki éppen átkel
a halálon.
