Korona és taps járt volna,
Ehelyett csak forgács, szalma.
Sebesen vagy tán lassankint,
Húshagyó keddtől farsangig.

Fogod, tartod — puszta kézzel.
Már nem szökhet, véled ésszel.
Akkor a hurok nyakon ránt.
Mi tiéd volt — senkié már.

Bekapcsolva hagyta a tévét és most,
Vizes lábán papuccsal visszatérve
A fürdőből, törülközőjével
Dörzsölgetve még nedves haját,
Egy párbeszédfoszlányt hallott: ne mondd,
Hogy nincs menekvésed, feleségül jöhetsz
Hozzám és megszülheted a gyereket,
Szóról szóra ugyanezt mondta
Tízegynéhány évvel korábban,
És többé-kevésbé hasonló választ
Kapott rá: nem, már túl késő, ez
Az én életem, és én már döntöttem.

Lám, így marad ez már örökre,
És nincs rajta mit csodálkozni.
És mégis, mindennek dacára,
Épp mintha elölről kezdhetnénk.

Zsebkendőd csücskével kipiszkálsz
Egy porszemet szemhéjad alól.
Peronok az ablakok mellett,
Mintha még elölről kezdhetnénk.

És mégis, mindennek dacára,
Épp akad még min csodálkozni,
Mielőtt kendőddel még egyszer
Kipiszkálod szemedből e port.

Kinek így, kinek úgy, számodra
Peronok az ablakok mellett.
Az ígéretek füstté váltak.
És így marad ez már örökre.

Tálalófiú lettem.
Ez sem rosszabb foglalkozás, mint a többi.
Ügyelek, hogy ne hagyjak ujjlenyomatokat.
Az étkészlettel törődöm, megfényezem az ó
Ezüstöt (korábban egyszer sem láttam újat).
Órákon át bámulhatom a merőkanalat,
Győzedelmes, elérhetetlen Létét, mit
Szavakkal nem áll módunkban megragadni.
Más-másképpen keltett s kelt eztán is bennem
Önzetlen csodálatot és alázatot,
Ébreszt tiszteletet a fölöttem álló dolgok iránt,
És ámulatot, hogy éppen ez adatott nekem
Mint valaminek az előlege vagy ígérete,
Egyfajta félénk belépéshez segítve
Egy külön bejáratú metafizikába.

1975

Most az évek mint üres bádoghordók
Tompán végigdübörögnek a lejtős úton
Egymás nyomában mintha csak űznék őket
Az a lefátyolozott copfos kislány pedig
Ki túl korán megözvegyült cipője talpában
Egyre érzi a táncparkett elhaló remegését
S az arc emléke nem az arcvonásokban él
Egy kígyó ölelésében a kert legszélén
A függöny mögött szorgosan szőtt mentségek
A megőszült tükrök mélyére rejtve.

1973

Gimnáziumunk épülete mellett,
Az udvar oldalában fa árnyékszékek
Sorakoztak, mint fecskefészkek, húgytól
És fertőtlenítőtől bűzlő gerendák, deszkák.
Ehhez társult az olcsó cigik sűrű füstje,
Az ujjakon felgyűlő nikotinfoltok,
Miket órák előtt, sebtében, tintával
Mázoltunk el. A kín, a tombolás és
A felszabadulás helyszíne, legalább a nyolcvanadik
Évfolyamnak. Így hát, amikor lerombolták,
Nekünk, diákoknak, kik csikorgó talpakkal
Jártunk a sóderrel felszórt iskolapályán, vagy
Elleptük a lapos, síremlékszerű, lebetonozott
Szemétdombot, ez az esemény egy korszak
Határa volt, mielőtt elvesztette jellegét és
Színét, ahogy a baseball-sapkák kifakulnak
Az esőtől és a naptól.

Melyik teniszpályán veszítik el a csillagok
a kupát. Ki aprítja fel a céklával
a karácsony esti leveshez egy ponty
zavaros szemét. Ki tesz ép érzékszervekkel
kékítőt egy hal döbbenettől kerek
szájára. Melyik út mellett vesztegelek
kerékcserére várva, miközben a hold
egy kimeredő sarokra hasonlít. Miféle
pitvarban öklöz egy fiú egy üres karton-
szekrényt. Vagy dobál kátránypapírt, botokat
az alagsorba, ahol a szomszéd vécéje van.
Miféle öbölbe, miféle vitorlással,
miféle elsüllyedt falucska fölött.

Cseresznyés derelye, a legfinomabb falusi
Cseresznyével, mi apró szemű, fanyar és édes,
Vékony, szinte már áttetsző tésztában.
Tejfölös szájszéllel köpködött magok.
És ez volt a nyár kezdete: az, mi mindebből
Egyszeri és megismételhetetlen, ha nem leírhatatlan,
Képtelenül sokszor próbálom megújítani a szövetséget,
Egyfajta rítust alkotni, közösen azokkal, kik
Már régóta a Tiszta Lényeg birodalmában élnek.
Már nem vagyok: a van elkülönült az éntől.
Pillanat, részlet sincs, semmi. Csupán
Hangok vannak, illatok, felhők, a S³on-hegy
Meredek lejtőin virágzó csillagfürt,
A kócsagok mély röpte a folyó fénylő
Víztükre fölött, eleven kötelékbe fonódva.

Alázattal? Vagy öntelten?
Magamnak formát nem leltem,
A patást gyertyával űzöm,
S ott végzem az örök tűzön,

Hol a kínok kádja várna,
Hol nincs Glória, Hozsánna —
Ott a vers-test csupán egy pöcök,
Mit egy gyalu simára pököd.

Elkezdtem? És akkor mi van, ha „elkezdtem”.
Ha ez az egész csak valami hosszabb folyamat.
Valamit. Csak mert valaki, valamikor, valahol
Evett, lélegzett, álomba zuhant az én
Nevemben, bár erről mit sem tudva.
Csakis adósságát törlesztendő —
Hogy aztán halmozni kezdje újra.
A mostba zsugorodva, akár
Hidegfürdő után a herezacskó.
Hiszen a nyelv birodalma
Az én választott hazám. Jóllehet
Valami kevésbé kétértelműre vágytam:
Csontos levelekre, ejtőernyőkre,
Ellobbanó lángocskára, ezüstpapírból
Csillagra, mely épp fölém hajol.