Lengyel_átplánta
Wojciech Bonowicz
1967-ben született. Krakkóban élő költő, prózaíró, kritikus. Marcin Baranhoz hasonlóan a bruLion költőcsoport tagja, az azonos című folyóirat gyakori szerzője. A Krakkóban alapított és szerkesztett, az ellenzéki időkből legendás Tygodnik Powszechny (Heti Általános) című katolikus társadalmi-vallási hetilap munkatársa. A lap állandó tárcaszerzője a sci-fi író Stanis³aw Lem, de a Nobel-díjas Wis³awa Szymborska is rendszeresen publikál a hasábjain, ahogy azt haláláig Czes³aw Mi³osz is tette. A Bonowicz név nem az eredeti családi neve – irodalmi tevékenysége kezdetén álnévként használta, majd 1993-ban hivatalosan is felvette. A szó konkrét jelentéssel nem bír, esetleg a latin bonus, vagyis jó melléknévvel hozhatjuk összefüggésbe.A Krakkóban működő, katolikus szellemiségű Znak (Jel) kiadó, illetve az általa megjelentetett teológiai-irodalmi folyóirat szerkesztője. E munkaköréből adódóan Józef Tischner, a 2000-ben elhunyt és halála óta is rendkívüli népszerűségnek örvendő krakkói paptanár, filozófus, lelkiségi író monográfusa. Tekintettel arra, hogy Tischner atya hátrahagyott írásait, valamint hangfelvételen megőrzött előadásait a Znak rendezi sajtó alá és adja ki, bízvást megállapíthatjuk, hogy Bonowicz-ot még hosszú ideig nem fenyegeti a munkanélküliség veszélye.
Máig három verseskönyve jelent meg, 1995-ben, 2000-ben és 2001-ben. Mindhárom kötet karcsú: összesen alig száz verset tartalmaznak – e versek túlnyomó része pedig néhány soros miniatűr. Az is szembetűnő, hogy a hátsó borítókon egyre kevesebbet vall önmagáról: az első kötet végén még tíz sort szentel a személyes adatainak, a második kötetben öt sort, a harmadik végén egyetlen egyet sem... Így hát javaslom, tartsuk tiszteletben a visszahúzódását, és inkább hallgassuk meg, hogy a költőtársai miként vélekednek róla:
„Versei nem hagynak nyugton; rám parancsolnak, hogy térjek vissza hozzájuk. Cseppenként hullanak alá a széttépett világból, és befészkelik magukat az emlékezetembe. Makacsul. Nem túlságosan hízelgők ahhoz, amit általában valóságnak nevezünk. Szépek. Borúsak. Fájnak.” (Marzanna Bogumi³a Kielar) „Költészetében nincs túl sok teológiai okfejtés, viszont annál több költői boszorkányság szorult belé. Kötete lapjain miniatűr szertartások folynak, feltételezett írásjelek olvasópróbája.” (Adam Wiedemann) Wojciech Bonowicz több irodalmi pályázat díjazottja. Verseit többek között angolra és németre fordították. Magyarul most először olvashatunk tőle. (Fotó: Daniel Malak)
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Wojciech Bonowicz
Teremtmények
[Stworzenia]
Üvegen keresztül figyellek téged
kinek nyolc lába van.
Az én karom recseg-ropog
így. Ez én vagyok.
Szenzáció
[Sensation]
Nem hiszi el uram mi történt velem.
A megállóban álltam mikor a tömegbe hajtott
egy autó. Nem is fájt ahogy hátrarepített.
Az előttem álló nőnek is levágta a lábát.
Meleg nyári nap volt rémesen bűzlött.
Egy hatalmas kutya futott felém de félúton
megtorpant. Valaki sziszegve füttyentett
és azonnal beúszott egy mézzel teli csónak.
A többire nem emlékszem leszedték rólam a ruhám.
Megragadtam egy lány hasát. Nevetett és nevetett.
Nevezések
[Nominacje]
Három felvétel. Az elsőn
a föld valamit jelez a hidegben
valamiféle rövid utakat. Darazsak
a másodikon a sűrű archáló
mögött. A harmadik
megint egy közelről készült
fénykép: halott vagyok halott vagy
a gyerek hintalovon ül.
Mindegy hogy ez én vagyok-e
[Obojêtne czy to ja sam]
A világ leírása oly pontatlan volt
hogy elégedett emberre lelni
szinte képtelenség már. Az ablakból
nyíló szép kilátást egy nap áthúzták
a felépülő kétszintes garázsok.
Felálltunk az asztaltól és később a fürdőben
mosakodva gyöngéden vizsgálgattuk
az arcunk. A szamár ez a bölcs állat lerázta
a nyakáról valaki tenyerét. Véget ért a fogadás.
Egyetlen faágon függött az egész
égbolt. Kopár belsőm arra kértem
egyetlen szót se szóljon.
Magántörténelem
[Historia prywatna]
„Nem fáj” mondja álmomban. És tudom hogy hozzám
beszél. Aztán visszatér a rettegés által kijelölt
helyre. Egy macska és egy galamb a hajsza és
a menekvés előtti percben. Egy virágot elnyel a csend
és az ujjak a levegőbe írják a mai nap első
két betűjét. Nem fáj. „Fájni fog” mondom.
Hiénák
[Hieny]
Ennek így kell lennie: hozzanak csak a temetőbe
szatyrokban ennivalót és vizet. Add vissza halottainknak
a testüket adj nekik új szekrényt. Ami porból lett hadd ne
legyen por. (És hasonló fohászok voltak olvashatók
a papírszalagokon és a papírzászlócskákon.)
Hétköznapi szent
[Powszedni na ¶wiêty]
Járkált a fény. Rászóltam kutyámra: menj
olvadj a túlsó sarokba. S a tétova
kutyaengedelmesség vagy -tapintat
át is vezette oda. Az éjszaka jó volt
nem vonított. Elfeledtem becsukni az ajtót
de semmi sem jött be. Elég volt várakozni majd
feloldani a kutyának rendelt tilalmat. Egy percig
csak így laktam és a fény belőlem jött.
Fák
[Drzewa]
Belépnek közénk a holtak. És mi
azt képzeljük hogy nem feledkeztek el
rólunk. Azt mondjuk: ah visszatértek hajtotta
őket a vágy. Ők eközben úgy lépnek
közénk mintha csak fák közé.
Anya
[Matka]
Elrejtőzött nem tudván hogyan legyen szomorú.
Egy idős apáca karon fogta és az ejtőernyős
ugrásokat figyelték. Csepp csepp
csepp. Az ágyban fekvő arca megdagadt
a homályban úgy tűnt méltó a hitre. Szeme
hunyt volt és nehezen zihált mintha futott
volna az örökösen menekülő Isten után.
Kezdet
[Pocz±tek]
Éjjelente ez a vijjogás jobb
a kutyákat hallgatni. Féltem
a sivítástól. Nagyon. Kiskoromban
minden szélvihar elsodorta
a szobám. A levegő néha
megbolondult a háztömbök között.
Már volt ellenségem de nem féltem
tőle és egyre csak vijjog.
