Nem egy térdig érő folyó,
        csak egy bérbe adott kád,
melyből tetten ért hölgymanó
        szemlesütve mered rád.
A táj sem a messzi Kelet,
        csak a hűlő Kolozsvár,
hígbetonból varrt díszletek
        közé vetett korosztály,
melyben senki meg nem marad,
idő viszi vagy gyorsvonat,
        s ez — a legszebb állapot:
        erdejében láthatod.

Nem is egy fa alá terít,
        konyhája van, füstszagú,
össze abban hoz reggelit
        neked, sürgős kis tanú,
odakötni nem akarna,
        megetet, majd elbocsát;
ami neki nap a napra,
        lábad alatt: olajág,
s tanaid csak néha bántja
az ezeregy éjszakára
        következő kép — s a báj,
        amivel a kádban áll.

Ezt a látványt el nem veszi
        se férje, se utódja,
pedig félig sem isteni
        kéz karcolta betonba,
mert az arcát ily pirosra
        te festetted, s megmarad:
amiből a lábát mossa,
        nem szent forrás, csak a csap;
tiéd, mert nem látod többet,
s tiéd, amit rejt előled:
        szemérmétől az a fény —
        mert átlátsz a tenyerén.