Szekszárd
Baka István
(Szekszárd, 1948. júl. 25. - Szeged, 1995. szept. 20.) 1948-ban született Szekszárdon. Hétéves koráig Bátán és Tamásiban laktak, 1956 márciusában költöztek vissza Szekszárdra. Második osztályban már Vernét és Jókait olvasott, nyolcévesen verset írt. A Garay János Gimnáziumban érettségizett 1966-ban, orosz tagozaton. Önképzőkör, színjátszókör, versmondás, zene, Tolsztoj és Dosztojevszkij eredetiben: a diákévek legboldogítóbb elfoglaltságai. Egy év hódmezővásárhelyi katonáskodás után, 1967-ben kezdte meg tanulmányait a JATE magyar-orosz szakán. Megismerkedik Ilia Mihállyal, aki első verseit 1969-ben közli a Tiszatájban. Az 1968-as csehszlovákiai bevonulás sokkja. 1969-ben házasságot köt csoporttársával, Ökrös Tündével. /Később két gyermekük születik: Ágnes (1973) és Tamás (1978)/. 1971-1972-ben egy egész tanévet Leningrádban tölt és életreszóló barátságot köt a periférián tengődő, de lázas szellemi életet élő orosz-zsidó intelligenciával, akik beavatják a szamizdat irodalom olvasásának misztériumába. Itt olvas először Brodszkijt, Mandelstamot, Szosznorát. Rádöbben magyarságára, Magyarország provincia-mivoltára. Ennek hatására kezdi magát nemzeti elkötelezettségű költőnek vallani, aki azokat a létélményeit fogalmazza meg, amelyek másokéival közösek. Két esztendőnyi szekszárdi tanárkodás után került vissza 1974-ben Szegedre. Szekszárd pedig bevonult a kisregények világába, hogy a költő prózájában boldog kamaszéveinek, meg nem valósult ábrándjainak és városélményének színtere legyen. A Kincskereső című gyermekeknek szóló irodalmi lap munkatársa, főmunkatársa, majd főszerkesztő helyettese lett. Szerkesztőségi szobája az idők során Szeged egyik fontos szellemi műhelyévé vált. 1993 őszén nagy sikerű műfordítás szemináriumot indított a szegedi egyetemen. Költészetére legnagyobb hatást műfordító munkája mellett a komolyzene gyakorolta. Verseinek szonátaformája - saját megfogalmazása szerint - zenei hatásra alakult ki.„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Baka István
Háry János csőszdala
Lösz-ízü bort iszom a Napból
Lösz-fény pereg a szurdikokba
Olvad a szőlő vassá dermed
Estére s kiveri a rozsda
Hiába forgatom kereplő-
Versemet angyal-seregélyek
Csattogva tőkéimre szállnak
Szomjan marad torok s a lélek
Hadakozom madárijesztőd
Uram de kardom éle csorbul
Testemből csillag-tücskös éjjel
Lelkem is elragadják orvul
Kereplőm forgatom csak addig
Bírjam míg fürtjeim beérnek
S borral telik hordóm amit majd
Halálom dugaszol be végleg
Lösz-ízü bort iszom a Napból
Lösz-fény pereg a szurdikokba
Csősz-pillantásom vassá dermed
Estére s kiveri a rozsda
Háry János bordala
Az Alisca Borrendnek
Nem asszonyöl de pincemély
Sötétje vonz lopó a kéj
Szerszáma bedugom alul
S megcsókolom fölül vadul
Nem lágy ölek de szurdikok
Ahol még föl-le csúszhatok
Rozsdás a kulcs de nyitja még
A présházat s ez épp elég
Hej fénylopóval fölszivott
Pitymallat-alkony-óborok
Miket kifröccsentett az Úr
(Talán nem fogta jól alul)
Hej Nap kövér hordója fenn
Mely ott görög a pince-menny
Grádicsain alá az éjbe
Tudom gurulhat még elémbe
Ha majd a gálickék egek
Szőlőhegyén a Hold kerek
Kőasztalára könyökölve
Nagyot sercintek rá a földre
S pipámat olykor félrerakva
Napot verek naponta csapra
S iszom kancsójából az égnek
Reggel vöröst délben fehéret
Háry János búcsúpohara
Ki császárokkal paroláztam és
A világ végén lógattam le lábom
Most engem lóbál fejjel lefelé
A Nixtől prüsszentésnyire halálom
A Hajnalcsillag csákómon a gomb
Ragyog fölöttem kőporral sikálva
Hej bolhaként elugráló napok
Viszket az egész Mindenség-kaszárnya
A virradatot véresre vakartam
Az én sebemből fröccsent fény az égre
Negyvenhat évem priccsén kitakarva
Fekszem s a kürtök riadójeléra
Várok s vezényszavakra nyergelj! lóra!
Fölébred újra álmából a század
Kardot ragad s a menny Napóleonja
Megfut előlünk nyakában lába
Mint aranyórát elveszti a Holdat
Mint aranytallér elgurul a Nap
S megtorpannak a csontlovak s a holtak
Csillagkép-csatarendbe állnak
S feltündököl akár egy generális
Rendjellel tűzdelt zubbonya az ég
Fogd obsitod vitéz Joannes Háry
Időd kitelt meséidből elég
Ki császárokkal paroláztam és
A világ végén lógattam le lábom
Meglóbál most és fejjel lefelé
A Nixbe ejt le prüsszentő halálom
Képeslap 1965-ből
Mészöly Miklósnak
Ültem a mélyzöld eternitlapos
konyhaasztalnál s néztem, hogy a domb
mögé — az űrbe — úgy bukik a nap,
mintha a világ vége volna ott;
s hol elsüllyedt, a felforralt sötétből
kimenekültek mind az angyalok,
félig megfőve már, - kendermagos,
fehér és barna szárnyak seregétől
tarkállt a téli alkonyati ég;
csapkodtak, ám a köd-vattázta lég
elnyelte vad kavargásuk zaját,
csak szárnyhegyük koppant meg néha zárt
ablakomon, majd kékes fényre gyúlt
az üveg, és a pára, jégvirág
hártyáján fölfénylett az esti város:
egyszerre láttam most a Bartinát,
Baktát, Csatárt, a Jobb-s a Balparásztát,
a Sédet és a Vasuti Fasort,
s a bérházat, hol az a lány lakott,
akit nem mertem megszólítani;
és mindent megtöltött az angyali
szárnyverdesés, a hangtalan beszéd, -
láttam, hogyan szélednek szerteszét,
kísérnek át a pallón részeget,
csitítanak elmérgesült vitát,
szórnak csipetnyi sót a bablevesbe,
s szerelmespárnak juttatnak szobát,
a nagymamát templomba küldve este;
láttam, hogy szunnyad el a kisgyerek,
ha anyja vállán át föléhajol
egy rézveres, de békés angyalorr;
az állomásra épp bezakatol
a vicinális Tolna-Mözs felől,
s a forgalmista posztján, ott is egy
vasutassapkás angyal tiszteleg,
tollairól a zúzmarát lerázva;
ekkor fogtam fel: angyalok lakása
Szekszárd — a városom s a városod,
de csak amíg a hó, az éj, a csönd
párnázza, elfedvén a nappalok
lótás-futását, otromba, rekedt
lármáját, kútláncként csikorduló,
de hazugságot felvonó szavak
csörgését, - újra tó a Csörge-tó
halott vizének jégkérge alatt,
a régi házban verset ír Babits,
Liszt zongorázik Augusznál, s szikáran
ülsz a sarokban, s hallgatod te is …
Nem tudok rólad, félig tiltva vagy,
és nem tudom még, hogy Te vezeted
a leforrázott égi sereget:
megrontott mézü múlt napok hadát,
de már előre megmosolygod a
Megbocsátás suta őrangyalát.




