A tehetetlen mendemonda kerek virága –

Így érinted meg a szemöldöködet,
mely kissé üveges lett,
és már nem az enyémek,

és az ujjakban létrejön
a nehezen kifejezhető dolgok sötét mohája,
a levegő uszonya és egykori árnya,

a szív címere, alaktalan és egyre közelebb.

A pókháló csillámló zugába meresztgeted szemed,
a fonalak, árnyak, a lélek könyörtelen szövetébe,
s látószervedből lassan elköltözöl,
saját tekintetedbe merülve.

Ma folyton esik.
S ebben az esőben
(mintha a fenyvesek jutnának eszembe)
kitörlődik alakod
és a felismerhető képesség egyre komorabb,
amikor a szavak aranyával kialszik a szándék elszántsága.

Délután a felhők alatt felsóhajt
az izzadt tartomány.
A lomha tenger a jövendő
ezer nevét már feledte,
a szél a ciprusok lábához hevert
és te már nem hiszel,
amikor valamely csillag fehér ajka
emlékezetből egy fénysugár
verseit suttogja.
Vársz. És nézed,
mint készülődik a napnyugta
az utolsó szóra.

Még mindig vágtatsz, ellenben a ló emlékezete
egyre sápadtabb s a hold a csillagok
virágai közt tántorog, melyeket az örök bíbor-
folyó magával sodort. Még itt vagy? Csend

rettent ebben a névtelen furcsa tájban.
Némán emelted fel erőtlen karod.
A remény edényébe, mint mély álmok,
magvak hullnak az égből, még utoljára.

Ó, árnyéka a lónak! Ó, csókja hajnaloknak!
Most a szél tüzében lehajolva hallhatod a lágyan
éneklő láthatatlan dolgokat s a végtelen

hegyeket, melyeket néha megsejtettél, futólag.
Most vagy is, meg nem is. Hideg van és rázza
a láz a tested. Most valósággá vált minden.