Diez,
bocsáss meg nekem, mert színed előtt elmentem,
anélkül, hogy meghajoltam volna előtted.
Most pedig, amikor vasárnap van, a labdarúgás napja,
és ismét előtted állok,
mellemet verem
és bűneimre emlékezem.
Sajnálom, hogy elárultalak téged, nagyon sajnálom,
hogy elárultalak, aki mindenható vagy
és minden tiszteletre méltó.
Amikor a pályára futottál,
az égen két nap ragyogott fel.
Az indiánok Mexico City Azteca stadionjában
félelmükben lehajtották a fejüket,
azt hitték, hogy csoda történt.
Én pedig a kollégiumban a takarómba burkolóztam,
hogy eltakarjam remegésemet, mely rám tört,
amikor ezt a csodát a tévében néztem.
Sőt a közvetítő még azt is elmondta,
hogy eltakartad a napot.
Aztán ajkai kiszáradtak,
mert istent látta játszani,
ahogy hívő milliók szokták ennél a misénél.
Diez kinyújtotta isteni karját, isteni ujját
és ezzel mutatott rá a rablókra,
akik tőle és népétől
ellopták a földjét,
és bűnhődniük kellett.
A bosszú, melyet készített,
borzalmas volt és végtelen.
Isteni lábával teljesen szétverte az ellenséget,
de előtte még kegyetlenül játszadozott a labdával,
úgy hogy bal lábához tapasztotta.
A felvételen jól látszott,
hogy nem labda volt,
hanem az ellenség levert feje.
Jóllehet a Maldiv-szigeteken elvesztetted a csatát,
te bátor katona,
de Mexikóban, amikor felemelted az arany serleget
és megcsókoltad azt,
a háborút megnyerted.
A te jóságod mérhetetlen,
kedves tudtál lenni a kedvesekhez
és kemény a keményekkel.
Az istentelent, aki vakmerő módon
arra vetemedett, hogy Barcelonában lábadat eltörte,
rettenetesen megbüntetted és disznóvá változtattad.
Teljes dicsőségedben tértél vissza
és folytattad az igazság hirdetését.
Megtanítottál minket arra, hogy a füvön való futás: imádság,
számtalan labdarúgási parancsolatot adtál nekünk,
és örökre lefagyasztottad a tízes számot.
Beírtad magad a királyok könyvébe,
királlyá váltál, már rég azzá kellett volna lenned.
Ők pedig kövekkel dobáltak meg és levágták a lábad,
amint ezt Teherán utcáin teszik a tolvajokkal
és a drogkereskedőkkel.
Szemrehányást tettek neked az
isteni por miatt és megfeszítettek,
hogy szemedből könny helyett vér folyt.
»Diez, a foci királya!«
gúnyos kacajjal kiáltozták feléd
úgy mint Barabásnak melletted,
te pedig nem akartál hinni nekik,
azért, mert tudod, hogy csak egy vagy és egyedüli,
a foci egyedüli, igazi királya.
Most alázattal imádlak és könyörögve kérlek,
hogy bocsásd meg bűneimet,
úgy ahogy akkor apámnak könyörögtem,
hogy vegye meg Ausztriában a mezedet,
világoskék csíkos ereklyédet,
fehér betűkkel és a tízes számmal.
Én marha pedig a mundiál után
eladtam a piacon egy siptárnak
és elárultalak téged, jóságos Diez.
Bocsáss meg nekem, azért, mert bűnöm kétszer nagyobb,
mint ahogy azt gondolnád.
Húsz év után
isteni öltözéked
ismét láttam Seul piacán
és megint letagadtalak, hátat fordítottam
neked száz dollárért.
Bocsáss meg nekem,
mert nem hajoltam meg a színed előtt,
annyira fáj nekem, hogy elvesztettelek téged,
hogy még most is hullnak a könnyeim,
ahogy neked is folytak,
amikor Bonbonieriben elbúcsúztál.
Írok majd Ki Ma Junnak
és megkérem, hogy menjen el a szentélybe
és keresse meg az ereklyét,
a tízes számú mezt,
és küldje el nekem.
Még csak azután, hogyha magamra öltöttem,
válik teljessé ez az imádság.
Így felöltözve megyek majd Nápolyba
és felkereslek a kápolnában,
meghajlok előtted és gyertyát gyújtok neked.

Arról szól a fáma,
hogy amikor az Európa Hotel létrejött
ott komázott a kéj s a gyönyör,
és hogy a hotel egykor bordélyház volt.
Zeus meglátta Európát,
amint a miniszteri lakosztályban fürdött meztelen
és megkívánta a lányt.
Bikává változott
és elámította.
A többi mind csak mese.
Ebben a hotelben született meg a demokrácia.
A nagy robbanás folyamán jött létre az épület
és tizenkét kis csillagocskája van.
Ez a közös zászlót jelenti
és Máriát, aki várandós.
Az Európában való tartózkodás fizetőeszköze a halál,
a közös valuta egy koponya.
Antik oszlopokon áll a hotel, melyek közt 
egykor Szókratész filozofálgatott
és ahol a nép nevében halálra is ítélték.
A hotel története éppen olyan fájdalmas, mint csodálatos,
ugyanis Európát Keletre és Nyugatra osztotta.
Emlékezzünk csak a Campa del Fiorira,
a holokausztra és a balkáni háborúkra,
vagy pedig a sixtusi kápolnára,
Degas Táncosnőjére és a duanói Elégiákra.
A hotelben költők és filozófusok laktak,
miniszterek és királyok,
fejedelmek és forradalmárok.
Goethe minden egyes vendégnek,
aki az utóbbi háromszáz évvel nem tudott elszámolni,
azt mondta, hogy idióta.
Az 1926-os számú szobában halt meg
a Karsztok fiatal költője.
Prófétai módon írt arról, hogy Európa haldoklik,
ám nem tudta, hogy Európa már csak egy hulla,
úgy ahogy Isten is, akinek a gyászjelentését már
Nietzsche megírta.
Az európai ember sohasem támadt fel,
amikor megjelent az evolúcióról szóló elmélet.
A Kommunista Kiáltvány óta
a hotelben Marx képében egy szellem ijesztget.
A teraszon megcsodálhatják felettünk a csillagos eget
és az erkölcsi törvényeket bennünk,
ahogy Kant mondaná.
Az éjszakai bárban azon országok művésznői táncolnak,
akik a csatlakozásra várnak.
A hotelben jól megértjük majd egymást,
ha majd egy közös nyelvet beszélünk,
a szerelem nyelvét.
A távozás után ne feledjék rendezni a telefon és a minibár
számláját.
Isten hozta tehát Önöket a Grand Hotel Európában,
Európa kettős sebességében,
és a határok nélküli egy őrültségben.

Homlokodon csókolom fehér hajnalaidat, te drága.
Füleid mögött még mindig vannak fekete kis pelyheid, te hófehér.
Elmúltak az első hónapok, mióta Csillagodat elhagytad,
amelyen új kezdetre készülődtél a Földön.
Eltűntek, mint a téli idő, melyben születtél.
Május van és a várból elrepültek a darvak. A földekről hangjukat
kezdték hallatni a madarak, a bimbókból apró cseresznyék fakadtak.
Nemsokára szépekké érlelődnek, kettes és hármas ikrekké.
És te leszel a fehér komájuk. Élőlények, meg nem határozható színű
szemekkel, melyekről matrózok és királyok álmodnak. Álmok,
folyókba fulladók, melyek a hármas-híd alatt folynak át, hason.
A folyó belsejében maradtak az idő kerekei. A büszkeség
fehérré és magányossá tett. A felhőkarcolóról mind leestek,
akik meg akarták érinteni feletted az eget vagy próbálták azt leírni.
Én próbálom megoldani, mint ezt a verset. Fogak nélkül
mosolyogsz az első napoktól fogva, és hagyod a föld alá csábítani
magad. Megfosztottál éjjeleimtől, osztogattad a hajnalokat,
fehér feleséget.
Sokan megmaradtak, jóllehet nem belőled születtek,
jóllehet sohase látták egymást a folyóparton az épületek üvegeiben,
ahova a folyó fénye árad és a szemeket marja. Furcsa,
hogy ezt még csak a századok hosszú tanulmányozása után mondhatom ki.
Téged nézlek, amikor alhatnék s hallgatlak. Bárhova
tekintek: bár, rock. A vár alatt, ahonnan elrepültek
a darvak, fehéren fekszel és magad vagy. Hasadról már lassan
hátadra fordulhatnál. A fejeden egy barlangocska van, amit majd egykor
az idő lelakatol, ó, te drága, te fehér.
Meghajtom magam előtted és csókollak.
Szeretlek, de mintha mégsem eléggé.