Az élvezetek okkultak és ragyogóak. A bejárati kapuk is.
Léteznek területek, melyek nincsenek?
A városnak még egy városa van és még egy.
A folyónak még egy árja. Még kettő.
A hang hirtelen száll fel,
ereszkedése pedig lomha,
mint a fehér ösvényé a kertben.

A sivatagi homok látszólag rontja
az életrajzot.
Babilonba menekülnek a férfiak, hogy mondatokra leljenek,
melyet száz millió kivégzett állat megért.
Ismerem ezt a kicsinyességet,
mely azért hull a versbe,
mert senki se néz az ujjakra.
Senki az arcba!
Mert nem tudják, miért vannak a mondatok
itt.

Nem a logika a fő, jóllehet az megfelelő.
Valahol a bátorság és a hódolat közt
átcsapott a
tudásom.
Jóllehet a masszív paloták jótállást gyűjtögetnek,
a fagy véresre szaggatja őket.
Egy lenni az élettel, jóllehet nem is élsz!
Plédbe takarózni, mely nem hagyja majd
a vérbe hatolni a telet,
megragadni a pecsétet
és átadni!

A zsidók jeleket kívánnak, a görögök bölcsességet,
az én atmám a Mestni logot  választja.
Amikor a Barja  szélén a testvérem kertje már termett,
a holland asztalokból eltűntek a fejezetek,
majd ismét a diófa szekrényben vehettem észre őket,
a szorosan egymás mellé rakott málnás, barackos,
körtés dunsztos üvegek közt.
A fehér ágyacskánál,
ahol a kabátok hevertek,
a vidám zsorzsett, a lágy muszlin és a friss piké.
A hársak lombozatán, a sáfrányok kék sík
vidéke felett.
Egy képet nézek,
mely lelkemből ezer éve nem mozdul már el.

Hová tegyem az Égei-tengert?
Hová a bálnákat?
S a jéghegyeket? A forrásokat? Hová tegyem a zongorát?
A hangok erőteljes természetűek,
ahol megpihenhetünk.
A kíséret meghódította az udvart
szétszórt csomagokkal, húsz éve gurulókkal. Sőt régebben.
A fiatalsággal teszik tönkre a termést,
a várost arcul csapkodják
és a királyt halálos játékokba hajtják.
Mikor hozza majd el az ismeretlen erő számára
az igazi munkát,hogy ismét életre kelhessen?

Hajnalban egy vak kengurura lelek,
aki nekiment a kerítésnek.
Ha hagyom, estére elpusztul.
Mennyi munka, hogy a zafírból majd belenőjön
a fügébe az élet.
A fából a macskába. Az elefántból a testvérbe.
Athén és Amszterdam közt terül el
a keserűség. Egy szépség az agg
kajántól retteg,
aki lemondással akarja leleplezni a lány családfáját.
A fehér hegyekből pedig egész idő alatt csepeg a lényeg.

Ha a mennyet tanulmányozom, látom,
miként születnek a gondolatok.
Boldogság mossa a szívemet.
Megpillantom a sorsot, amely finomabb, mint egy érett
eper.
Semmilyen visszaút nincs. Két ujjal fogom
meg.
Vörös lé csöpög a kövezetre.
A nyomás nem görbíti meg a lelket, ha akarod, űz téged,
még oda is, ahova nem lenne szabad.
Az arany a talapzatban várakozik. Az édesség is
az égen lett összegyűjtve.
Ez a termések és a Nap történelme, mely ráragyog.

Mint a mamám, mint a többi városi asszony,
lassan gyúrom a tésztát, mert szeretném, ha jól megkelne.
Nem szeretem a kapkodást,
jóllehet a kietlen utcákon csontomig hatol a fagy.
Ha majd kérdéseim kiapadnak,
nem fogom majd megkapni azt, ami nekem jár.
A lélek ideje a vers ideje.
A két tér egyforma.
Kiszolgálják magukat, majd tovább mennek.

Eliot a felmagasztalásnál tart.
Auden szintén.
Aki kezét ráteszi a klasszikus lélekre és elkezdi énekelni:
Az arany kutya szarvas volt, mely énekelt.
A gyertyákat meggyújtja,
virágot követel.
Ámenje félénken ad jelet.
Jó modorú félelemmel?
Nem, azzal, amellyel mersze van!
Pózzal, melyet elárult, mint Saul.
Te király vagy, aki meghódítottad a világot.
Elszaladnak mellette a sihederek. A vásárba sietnek.
Nem mernek elmenni a szakadék mellett,
mert lélegzetük nincs összhangban a fajukkal.

***

Nem, nem, semmi se hiányzik a virágnak.
A smaragd asztalkán két
törvény hever, amely valójában csak egy.
Egy éles szem figyeli a harmóniát,
a kapcsolatokat, az okozatokat;
ugyanis az alig észrevehető világ úgy él,
hogy azt hajtja, ami éppen itt történik.

***

Akinek nem volt elege,
az egészében összeragad.
Micsoda temetése a műveltségnek.
Sőt több. A szív hamva!
Az intellektuális tékozlást becsomagolják szorosan,
egy kicsi,
húszgrammos teásdobozba.

***

Az előadást nézed?
Északi tekinteteddel behatolhatsz a vérbe,
hogy ragyogóvá legyen?
Mi van, ha kőszívvel bír?
Szörnyű lehet,
hogy folyton melengetnie kell a lelkét.
A pásztormadarak életüket reszkírozzák.
Miért átkozod el a manókat
és a sárkányokat?
Jelzések.
Terjeszted majd az előadást?
Egy méhecske miatt.
Mert egy cseppben
összegyűjti a réteket s az erdőket.
Nem egykönnyen.

***

Egy nő játszadozik veled.
Egyszer csak véget ér a játék. Lélegzel még?
Ki az? Mit akar?
A pontos adatoktól ellankadsz.
Ne ernyedj el! Hogy a századok pontatlanok, ez nem titok.
A vigasz és az áldás őrködnek felette.
A gyengédségbe szórják megjegyzéseiket,
hogy átváltozzon.
Abban az időben, amikor félve kenegetlek
téged kegyelemmel, megcsókollak. Szívemben szép
idő van.

***

Testbe zárt szív,
értelem sötétjébe zárt kezdeti fény.
Veszélyek.
Ezekből a veszélyekből lélegzik.
A vers.
Nem az időben való létezés, hanem lüktetés
az időben.
A veszélyben minden nyilvánvalóvá válik azáltal,
hogy megtörténik.
A versek most vannak
és minden pillanatban.
Várakozás az élményre, mielőtt még lépne egyet az elme.
Nyomokat hagyunk azoknak,
akik kevésbé szeretnek téged.
Minden vers mindenkit bemutat.
A ház örökké ég, de sohase dől össze.
A túlvilági királyság legendájának lüktetése.