Már születésed óta olyan apró, aprócska pamut ajkaid voltak.
Ó, liliomok, akik karjaimba haraptatok és bőrömön áthatoltatok
és levetettétek, s ereimet egy másik testbe átöltöztettétek.

Én is, én is eveztem a folyón felfelé már ezen
a világon, másztam a parton felfelé a huszonkilencedik énekben,
edzettem és nyeltem a fényt. Semmi se fájt. Minden csodálatos

volt. Megengedted, hogy diót törjenek és édesen eltespedt a tested,
hogy benőtte őket a  szív. Kicserélted a síneket. És régi, sárga
villamosokat engedtél oda, ahol már régóta nem recsegtették meg

a levegőt. Az emberi és állati hús a boncteremben még kibocsátja a
kiáltásait: szeressetek! Még hallatszanak a gabonák bálái, a kamionok,
a daruk, olajok, a konténerek nyikorgása és csobbanása a kikötőben.

Forró a bronztalaj. Ó, madárkák, akik cipeltétek a bálnákat.
A vendégek fekete viharvert hajára engedtétek Őket, hogy
az alma megrepedt, a selyemmel és szőlőszemekkel közösen. Hogy

ömlött a lé és mi tündérrózsává s ladikká váltunk és
a víz tükrén a városokat lapozgattuk. Szaglásztuk a port, a gerendákat
néztük, melyek a levegőben repkedtek a hatalmas tűzvészben,

magukkal hozták az iszapot, a meszet, a megégett és a megváltott hús
szagát, a lángot, mely úgy határozott, mint ahogy a bájos cinege vagy
a fehér görény szokta és elfutott. Elúszott, elúszott, mint egy hal

uszonyokkal és vágott szájjal. Ha lélegzetet veszel, megjegyzi
ezt a föld?
Kedvére vannak az elmozdulások? Édes melaszként reped szét
a zselatinod?
A  gerenda, még mindig az én otthonom és lángom. A nedvem.
Az én édes hasam.

Kinyitottam a fügét és egy angyal guggolt benne,
hajával még oda volt kötözve.
A szekercék veszélyeztették a mézét,
kitéptem a szemét, jóllehet fájt neki.
A vörös erdőből egy szarvas tört elő,
az angyal közelébe ment, közel az orrával
és elsuhant. Mint egy sötét papirusz, úgy
tűnt fel a korona masszája és forogni
kezdett.
Ó, Név!
Ireneus, Elefánt, Milèin, Nászvendég, Parnasszus,
Géza, Ahmed, Vér, Szarvas, Vihar,
összegabalyodott, ahogy a gyökerek és növekedett,
majd kilövellte a keresztek legyezőjét,
hogy hullámoztak, mint a csalánozók ostorkái
a lusta háborgó tengerben.
Hadd legyen a fának kék szíve.
Hadd nyíljanak ki a kék szív körül a házak ablakai
és hadd fogják az üvegbe a napot.
Hadd hallatsszék a kék sortűz a fogban,
hadd harsogjon a vízen belül kongva.
Füge: templom és vihar,
erő, mely Krisztus koronáját tartja.
Ó, másszál, másszál.
És leszakadt, mint a báb.
Tenyerével fehér nyakamba csimpaszkodott,
mert az ő teste sokkal gyorsabban
repült, mint az enyém.
De az enyém nagyobb és súlyosabb volt és vízszerűbb
és eltakarta a horizontot.
Rongykendőből készítettünk bőröndöt,
pueblo-batyúból.
Pueblonak szemeket, orrot, ajkakat, üregeket a fülnek.
Előbb a város épült meg, azután az ember.

A városnak előbb volt húsa, mint az embernek.
Add neki vissza.
Add neki vissza, hozzád szólok,
nehogy belegabalyodjék a mohába a csőr,
nehogy egy rettenetes nyomástól
szétrobbanjon a korona.
Vagy ragadj gépet és csinálj neki spiccet,
ahogy azt a fagylaltos csinálja.
És ez a vágy, a körön túli kerület: a mennyország.
A világ vakablaka.

Édes volt a májam. Égig érő a partom.
És volt egy Houston Streetről dudáló komor
kamionom.

A törzs lerombolta a tortát.
A torta lerombolta a magvat.
Só. Muslincák. Egy fehér, fehér hidat harapdálok.

A te álmos, ív alakú, puha kerekedet.
Mint a vitla, mely a csónakot a partra
vonja, felemelsz s tönkreteszed az ereimet.

Hadd folyjék beléd, hadd folyjék beléd az én édes nedvem.
Szükséged van rám. Ha nem, nem tépáznál. Nem
mozgatnád meleg

kenyered, a rongyba göngyöltet.
Magad miatt vagy fáradt, miattam ropogtatsz.
A vértenger észre se veszi, ahogy a szíve ver.

És körmönfont. Ám nem tudhatod, hogy vajon
gazdag-e. Harapásodhoz vezess.
Pazarolj. Tajtékzol, tajtékzol,

a vörös vér fehér vízeséssé törik szét.
Ó, fám levele.
Fájdalmam fehér tüze.

Elkaptalak,
ó, fiam, elkaptalak.
Elfolysz azon az úton, amelyen érkeztél.

Nekem adtad a tengert?
A két asztrális test pingponglabda volt,
totem, lép, daganat s daganat.
Szicília burkolatát megerősítetted.
A balkonról nézted azt.
Nyugtalanítottak a járókelők.
Nápolyban ugyanez: visszatartani a lélegzetet,
mérlegelni és kitenni magunkat a szélnek, egy
tekinteteden múlott.
Az emlékezeten, a forró köveken.
A járókelők közül, ok nélkül,
ki töri szét a tekintetét és emeli fel a fellegekbe?
Csak a szerelem hívogat
és nem a szél, és nem is a spaletta.
Érzed, hogy nincs kapcsolat?
Felpuffad, teleeszi magát, de semerre se folyik el.
A csodához nem vezetnek titkos folyosók.
Amikor a karom adtam neked, hogy nyaljad, mint
a cukrot, jóllaktál?
Csak a végtelenség éhes mindig,
nehogy az ő éhsége elfecséreljen téged.
Felfedezted a golyót.
Tetten értek.
A falra lettél szegezve, a sarkadnál fogva.
Mindannyian a túszaim voltatok.
Hol van a maradék három szabadsága?
A karperec Cuernavaca főterén lett
neked ajándékozva.
Porodat kimértem.

Legborzalmasabb szikla, fehér, fehér kéj.
Víz, aki előtörsz a vérből.
Hadd menjen össze az alakom, hadd porladjon el a testem,
hogy minden egyben legyen: a maroknyi salak s a csontok.

Úgy kiiszol, mint mikor lelkemet színétől megfosztod.
Engem vedelsz, apró csónakban a kis rovart.
Szétkenődött a fejem, érzem, hogyan keletkeztek
a hegyek, hogyan születtek a csillagok.

Kihúztad alólam a talajt, ott állok.
Nézd, a levegőben. Benned, aki most eggyé lettél velem,
s az enyém. Súlyunk alatt meggörbülnek az arany

tetőszerkezetek, a pagodalevelek. Hatalmas selyem
bonbonban vagyok, gyengéd és konok. Leheletedbe ködöt
rejtek, leheletet az isteni fejbe a kertemben, szarvas.

***

Én egy pici, ártatlan kislány vagyok,
Toma¾ ©alamun jegyese.
Amíg én pontosan fogok élni,
ő olyan lesz, mint a Keopsz.

Szemeid vakok és rettenetesek.
Véremből kiégetik a lelkemet.
A manna harap és szétmar. Lepkék
porát ittad, nem szándékosan.

Aranyom szétolvasztja az árnyékod.

A te halálos gödrödbe gőzölög a
szétkaszabolt test. Tökéletesek vagyunk.
Magadhoz veszel, amikor nem vagy itt. A te
szürke acélod matt eledele vagyok.

***

Elviselhetetlen és selymes,
kínkeserves fájdalom.
Hagyod, hogy kipróbáljam
a kéjed.
Egyetlen egy kiáltás elkerget téged,
hogy saját magányodba zuhanj.
Kivédsz engem.
Én hol védjelek ki téged?

***

Nem zúztam szét testvéreimet,
nem ettem meg őket.
Átmásztam az idegen nászvendégekhez,
elfoglaltam a kertet.
Kezemmel fordulatokat osztottam neked,
ittam az illatod.
És kiforrt.
Megpecsételt téged a sors.

***

Nem havaztál be engem.
Magam mentem a hó alá.
A védelem elesett, barátom.
A mezők s az erdők pihennek.
Magamat felolvasztom,
túlságosan megkovácsoltál.
Elhordom magam, mert szeretlek.
Itt ugyanolyan: az egyedüli kéj a veszteségben van.

***

Mit éltél át?
Csendes kéjt.
Kötelekkel voltam megkötözve.
Megragadtam, ismét elaludtam és virrasztottam.
Fejedből folyt a vér.
A gyémánt és a kártyák:
visszatérnek a madarak.

Schmuck! Szeretlek és engedek neked. Mint fény a hatalmas,
sötét pincében. Elöl van a nap, párolognak a felhőcskék, mint
az ajkak, a pirosak, a Napom az ablakban van. Minden fügefalevél

csupa görbeség, sötétzöld visszavonultság, emiatt nekem
állandóan résen kell lennem. Kialszik.
Nappal van. Cseppjeim lehulltak. Grouilles tes

puces. Tántorogj a csőröddel. Fújj egy nagyot és várj
meg a másik parton. De ne a paradicsomban. Hallod, mit
mondtam neked? Ne a paradicsomban. De mégsem úgy, hogy

kenyeret tennél az ereidre, hosszasan simogatnád és néznéd,
hogy ellazulnak-e. Úgyse lazulnának el. Nincsenek megfelelő malmaid.
És semmit se változtatna, ha nem úgy tennél, mint a

dilettánsok, haránt, hanem lassan, mélyen, a
keresztre, a saját vénádon. Békében és rituálisan. A
peremek tökéletes pontosságának távolságában. Mert nem

esnél a paradicsomba, hanem a szarba, ostoba lennél.
Dilettáns és ostoba, de nem aszerint, hogy milyen mesterien
lépnél elő, hanem ostoba, mert azt hiszed, hogy

magad választhatod meg az időt, amikor a gyökered
teljesen kitépődik és ajándékozhat. Sápadt vagy, mert
nem zúztalak szét még jobban, nem vesszőztelek meg még jobban

körbe és küldtelek szét.  Dicsőséged hörög. Még mindig
fásultan és puffadtan esel le. Ne hai neanche
un tocco di latinita di un gatto. Schmuck.

Orcád csupa csepp, jég-grammok néznek ki a jégből.
Te vagy az? Szükségem van Istenhez modellre?
Édes, édes, alázatosak és édesek vagyunk.
Kettőnk fogába ömlik a gáz.

Hogy legyen bölcs szemfogunk.
Ki dörzsöli homokkal az ajkunk?
Váza vagy. Karjaim simogatnak.
A gép szürke agyagot forgat.

Amikor tenyeremmel neked ajkakat készítek, megmaradnak.
Megrepednek. Színüket cserélgetik. A szürkéből
előcsalják a pirosat.
Téged a tűz simogat? Körmeid büdösek lennének,
ha megégnének?
Homlokod körül bekötözlek. A te bőröd öv.

Azt hiszem, elkészültél, de kissé még kemény vagy.
Vízálló.
Fog-e sisteregni benned a víz?
Virágszirmok fognak-e majd úszkálni a felszínen?

A falhoz lapulnak majd?
Oda rontanak majd?
Hűsölni? Kívánod majd, hogy szétverjelek?
Akarsz-e majd ismét a karomon szaladni, mint a méz?

Majd a vállaimon foglak hordozni.
minden szerepbe beleegyezek, melyek zizegnek,
édesen, fényesen.
Krém vagy, mellyel előhívom a sziklákat a földből.
Kirángatom őket.

Nem olvadtak el, amikor minden más elolvadt.
Amikor a föld szívében folyik a vanília és lécem
cseppfolyós tolla.
Nem égtünk el. Nem égtünk el.
Az elviselhetetlen hőséget kettőnk selyemagyara nem bírja.

Kimerültek vagyunk.
Egybeforrtunk és átkaroltuk egymást, mint a tölgy
és az elefánt.
Ó, az elefántocska fülzsírja!
Beléje szúrtalak?

A városi közlekedés járművei zöldek.
Telihold van. Vigyázz! Csapdát
állítottam neked. Az én
mohóságommal, nem a te fatális eseted ellen
küzdöm. Az én pneumám téged görget
a helyiségben, melyet érzékekkel meg nem
érthetsz. Sebzett vagyok. Vigyázz! Messzire
ellátok. Igaz az, amit neked megsúgtak.
Úr vagyok, aki mások ragyogása felett
határoz. Vigyázz! Figyelmeztetlek
téged. Félretolod a sebeket, mert elaludtál
a kristályban. Adom, hogy elérd.
Hogy kinyissalak és áttörjelek. Hogy
átszakíthatnám az idő mélyét, mert így a helyes.

Engem a végzet görget. Néha tojásként. Néha
egy lejtőn zúdít le a mancsaival. Ilyenkor ordítok. Ellenállok.
Minden nedvem kockára teszem. Érzem: ez így nem helyes.
A végzet könnyen kiolthat, ezt már átéltem egyszer. Ha a

végzet nem szédítene minket, észhez térnénk rögvest.
Rettenetes borzalmakat éltem át naponta, hogy talán
sohase kel fel majd a nap. Hogy ütött az utolsó órám.
Éreztem, ahogy karomból kihatol a fény, és ha

nem lett volna a zsebemben elég aprópénz és Metka
hangja nem lett volna elég bájos, és kedves, és konkrét,
és valós, lelkem elhagyta volna a testem, ahogy egyszer

majd el is fogja. A halállal kedvesen kell bánni. A nedves
gombóc mindent magában hordoz. Van családi fészek,
ahonnanered az élet. Csak egy pillanatig lézeng bennünk
a lét. Míg szárad a lakk.

Jöjj s törj szét, csökkents le. Egy legény habzó köcsögévé válok.
A sziréna meg fog gyilkolni. Tépd le a lány ruháit, mint Vergilius, hogy
dagadt és remegő kocsonyává váljon megszégyenülten. Már teljesen
széjjelzúzott a szikla. Engem fal, mint a vihar, falja a cafatos zászlót.

Fagylalt vagyok, mely egy gyermek gyomrában olvad. Szétpréselt
törköly. Tobzódó gazellák ásítása. Elefántként  spricceltem.
Leopárdként guggoltam egy tehénszíven, mely hatalmas, hatalmas
és piros, gyöngyökkel a peremén. Bambuszok voltak bedugva

a szív sarkaiba. És a másik oldalon kinyíltak, mint az ajkak,
melyek éppen most hatoltak át a zselatinon. Nyílvessző, szárny,
halak uszonyai, cseppfolyósított agyvelőm gyémánt vége.
Ez az impérium eszköze. A kéj. A szirénákat a völgybe helyezd. Le-

nyeltelek, de magamból. Élvezlek, magamból. És még akarok.
Még. Még. Még és többet, míg a fájdalom a sarkával ki nem nyomja
torkomon a lelkem. Hogy  ismét nevethetnék és reszkethetnék,
remeghetnék, mint egy túlhevült gép és zokoghatnék. Kívánnálak.
Kívánnálak.

Ó, nedv, sárga szemellenzőkkel látlak téged.
Cirókáld kicsit a farkacskám, cirókálj meg engem!
Az, hogy nem illik kiejtenem a neved,
rettenetes bilincsek ezek. Fogaimmal szétharapom
majd őket. Nézd, ezt a kis borjút adom néked.
És a hegyet s az erdőket s a folyókat. Leszaggatom
a Holdról a hályogot és evezőt készítek belőle neked.
A rózsa szunnyad. Ó, karnevál, ahol a tölgyek
ledőlnek. Agyadban bor folyik, csónakodba
lerogyok és elalszom: a csillagok alatt
elhelyezem a rőzséket és benzinnel öntöm le őket. És
aztán lelököm, lelököm a hídról azt az olaszt,
hogy majd meghallod a hörgést és látod, hogy
merül el az ember. (Ó, mamácska! Tugo!)

Megállj, megállj!
Tényleg felvennéd a sárga pólód,
ha szeretnéd, hogy neked ne menjek?
Adnál a Bailysből?
Felállna kis farkad a barna melegítő alatt?
Felvennéd a barna melegítőt a semmire?
Lezuhanyoznál?
És úgy illatoznál?
Durván bánnál-e velem?
Akarsz-e az árnyékodra olyan foltokat, mint a gyilkosok?
Tönkreteszel, mert magadnak akarod kiinni az életem.

És én megsimogatlak és isteni ragyogásodba behatolok,
hogy megjegyezd, honnan vettem.
Egyedül nem is férhetsz magadhoz.
Csak a testemen keresztül lehet belépni a fekete
terembe, eladni a bámészkodást és elringatni a gőzhajókat.
Csakhogy testemnek eledelre van szüksége
a miattad való küzdőtéren.
Undorodra, rettenetedre
és amikor engedékeny vagy, a szemhéjadra.
Reszketésben a lélekre.
Neked pedig az én ragyogásomra,
hogy húsod körbevegye.

Küzdöttem a szerelemért és megmérgeződtem.
Rettegtem a szerelem miatt és szenvedtem.
Az én kedvesem karja, mint a méz.
Méz (hogy is felejthettem el) az ő karja.
Hogyan írjak, ha mindenemet odaadtam.
Abba nem hagyta, míg mindenemet el nem vette,
A magáéhoz nem illesztette.
A fájdalomtól fekete lett a testem,
mikor szavaim ajándékát itta.
És amikor az utolsókat is átadtam, eltávozott.
Most megint írok, mert boldog vagyok.
Mert megsemmisültem benne.
Felkelt és elfelejtett.
Mindörökre.
misericordiáját igénybe vette.
Titokzatosan, fényesen és csendesen síel a véremen.
A csecsemő sír.
A cigarettát szívják.
Az ablak tavasszal még nem lett lemosva
és a szobában hideg van.
Háromfajta madárcsicsergést hallok
és nem tudom, hogy mi melyik.
Én is boldog vagyok, hogy elveszítettelek.

Elkaptam kézzel egy medvét.
Az orra teljesen véres volt.
Lába s tappancsa pedig meleg.
Rámragyogott a hold.

Alacsonnyá válnak a fák.
Óriási tenyerek, istenek testrészei
süllyesztik őket, csak úgy recsegnek
a pálmalevelek. Ám a kezek
megállnak, mert a fatörzs
karmantyús, mely nekem is eledelt ad.

A fehér völgyek elmozdulnak.
A patakocskákban békák.
A bögöly lapáthoz hasonló s az alakja, mint egy
tökszerű lényé, jóllehet nem tudom hogy s miként.

A láncokat a hajóról loptam,
átöleltem velük a fatörzseket.
Sehova se megyek úszósapka nélkül.
Mert amikor az ég szemerkél,
amikor elkezd szemeregni,
félredobom az úszósapkát,
el az erdőbe,
mint ahogy már elmondtam nektek:

Elkaptam kézzel egy medvét.
Az orra teljesen véres volt.
Lába s tappancsa pedig meleg.
Rámragyogott a hold.

Kifárasztom a fehér, tajtékos testet, a te dicsőségedért,
vulkán vagyok, megtört, bronzszárnyaid birtoklója,
ravaszul fallak, mikor a legkegyetlenebb vagy,
amikor a bűnbe temetkezel, hogy elfeledj engem.

Simogatlak, amikor a csontjaidat zúzom, amikor mint
szürke port a gránitba hintlek. Szabad akarok lenni
és ismét éhes. Véredet olyan apróra őröltem,
hogy illatát még emlékeim legmélyebb hártyájában

sem észlelem. Rózsa, aki tündököltél s elmentél.
Már nyoma sincs, ha együtt lélegzünk. Ereid
rettenetesen rémes párája élettelen. Aki téged

haraplak. Kimúltál, mint a virág fehér selyme
a rózsás magnólián. Úgy átvertem a karod, hogy
a búcsú elfolyt. Illatod vagyok. A nyakad.

Agyvelőm kiömlött,
mert rád pazarlom minden gondolatom,
mint egy megrögzött
Fiú, nyald ki a Graalt.
Törd szét fogókkal,
zúzzad, zúzzad szét azt.
Semmi se maradjon a koponyából.
Hadd semmisüljön meg a moha és a föld.
És az út menti fák, akik nézték őt.
És a hegyek, melyeken a fák elterültek.
Egyenlítsd ki az ég porát: tedd semmivé.
Kedves fiam, vigyél magaddal.

Erről ismerem fel Istent:
érett körte az ajkak közt vagy a levegőnek
az a selymes durrogása, mely
behatol, hogy rajta át törjön elő üresen
kéken.
A fej, a haj, egy pillanat alatt megtisztulnak.
Félek, hogy majd –
mondjuk a szemeid –
a kezeidre folynak,
az égig hatol illatuk vagy az alvilágba nagy robajjal
lezúdulnak, mint a Savica zuhatag.
Mindig meghallom a zászlók lobogását és
az elegáns recsegést, mint mikor a Titanic
süllyed és amikor a tyúkot
téped.
És ha mindez megtörténik:
átadom a pecsétet!
Visszaadom az örök szüzességet.
Mert csak azok szomorúak, akik sohasem
mentek tönkre.
Sí, que te veo como un Dios, Hombre!

Lereszeltem a tested és mint puha szeleteket
a zöld aszparáguszon szétszórtam őket.
Az illata műbőr. A síléc dobozai a Visa  belső
jobb oldaláról ledörzsölték a lakkot. Nem fogunk

egymásba gabalyodni és egymással kijönni. Már régóta
felpuffadt a gyomrom és felfele tuszkol. Ám te olyan
vagy, mint a kis békák, a völgy fenekéhez tapadsz.
Ugrálnak, ha süti őket a nap. Brekeke, brekeke, kvá,

kvá. Brekeke, brekeke, kvá, kvá. Itt tartották
nászukat a békák.
De te az éjjel ott eltéveszted az emeletet
és saját Bloomsburydet tapogatod. Egy másfajta
melankólia ez s a zászlók a bélyegeken lobognak.

Semmi sincs úgy, ahogy azt elképzelted, Loyolát
és kettőnk ajkának ívét kivéve. Csont-
törésed és a sín sokkal inkább megrázóbb itt,
sokkal édesebb. A te szíved az én dióm.

Ajkaid közt annak az élete van,
aki nekem is az életet adta.
Kölcsönvett vándor vagy!
Szemeidből vízesések folynak, ebből iszom
s illatot ont a hajad, mint egy jó szagú állat.
Ne sírj, nem térek ki előled,
nem én vagyok.
Ne tüzelj, úgyse találod el magad.
Azt tedd, ami miatt megnyitottalak
és ami miatt térdelsz.
Fohászkodj a húsban.
Forrás vagy
s a fehér lepkék, akik fejed
felett repkednek, a sötét bőrödön –
szirénákat hallasz, s azt hiszed, hogy
az YMCA épületébe betörtek? –
Tarzanná változnak majd
és Tarzan egy nagy vörös fává.
Ne feledd, ember!
Tejet én adtam neked!

Amikor megérkeztünk az arizóniai
Painted Desertbe, Heidegger jutott az eszembe.
Így szóltam Maruskához: én meztelenül akarok
lenni ebben a sivatagi napban, mert eszembe
jutott Antonioninak az a rettenetes filmje,
de mindenképpen igen
vonzott a homokban való meztelenkedés. Maruska
így szólt: szamár! Azt hiszed, hogy majd
nézlek, hogyan fogsz eltűnni a
láthatáron és aztán majd üldözhetlek az autóval
ezen a homokrengetegen keresztül.
Nem, mondtam, mindketten megyünk.
Mi lesz Annával, mondta Maruska.
Az autóban hagyjuk és cookie-val
itatjuk. A cookie-t már akkor
Anna javában iszogathatta. De hát elkábít majd a
minket sivatag és már nem fogunk
tudni visszatérni, mondta Maruska.
Tényleg veszélyes, mondtam, de
győzni fog az anyai ösztönöd
és nemsokára majd visszarohansz Annához.
Volt egy 1972-es Chevroletünk, Impalo,
olyan erős air conditionerrel,  hogy
a hőmérsékletet 60° Fahrenheiten tarthattuk.
Hajts utánam a homokban az Impaloval.
Túlságosan veszélyes, mondta Maruska, de
én kinyitottam az ajtót és elkezdtem
letépkedni magamról a ruháimat, mert hát
eszembe jutott Heidegger és Ed Dorn,
aki most már három éve, hogy kokainon él.
Ami kapcsolata volt, az mind csak a jenkikre
korlátozódott. Au! Hogy milyen meleg
volt a homok és bódító! A sivatag
egy fantasztikus orgazmus, jobb, mint
a nő. Anna őrülten vigyorgott és
az ég majdnem fekete volt, fekete levegő.
A Painted Desert rózsaszínű, azért is viseli
ezt a nevet, ám ha a homokon állsz,
a homok nem rózsaszínű, hanem diabolikus.
Ha lefekszel a homokra, a homok
diabolikussá lesz.

Isten tudja, hogy tudom-e, meddig szól a szerepem,
futott át az agyamon és eszembe jutott, hogy
egyszer, amikor még Bracoval
abban a szobában éltünk a Gradisèen,
azt játszottam, hogy én vagyok Gregor Samsa,
olyan szörnyű nyugalommal és józansággal
annyi ideig, hogy Braco egyre sápadtabbá
vált, salátát követeltem magamnak
és együtt mentünk ki az utcára,
ahol Braco azt gondolta, hogy ez majd
kijózanít engem, de én továbbra is
megállítottam a járókelőket és arról beszéltem nekik,
hogy Gregor Samsa vagyok, és hogy salátát
akarok, úgyhogy Braco teljesen hamuszínű
pasztell-képet vágott és meg volt
győződve arról, hogy elment az eszem,
és valóban, ha öklével nem vert volna
fejbe az Apácák temploma előtt úgy,
hogy majdnem elkábultam és
dühös lettem, isten tudja, hogy tényleg vissza-
tértem volna-e a földre és Braco hányni kezdett
és láttam, hogy tényleg szeret engem.
Fogalmam sem volt arról, hogy mindez
ennyire elfajulhat. Bevágtam magam az autóba.
Maruska olyan volt, mint a bronz,
és Anna, aki kezdte felfogni a
kis fejében, hogy ez nem egy
nevetséges dolog, ordított. Maruska teljesen
ura volt a helyzetnek, csak a teste
remegett és nyugodtan
irányította az autót, mint valami furgont
harminc mérföldnyi távolságra déli irányba a road
66-on és megállt a benzin-
kút előtt. Kezeivel a volánhoz
tapadva mondta: öltözz fel és én
felöltöztem és tudtam:
biztosan nem boszorkány, szeret
téged, te mafla, még a végen ez
az exhibicionizmus majd végez veled.
Ezután öt napot töltöttünk
a Grand Canyonban békességben és gyengédségben
és én Maruskát folyton fényképezgettem,
úgy hogy ezek a legszebb amerikai
felvételek, amikor Maruska
a Grand Canyon szélén áll, abban
a horgolt beige öltözékében, amelyet
a Stari trg-on vettünk és még
vettem neki egy Hopi karkötöt és Hopi
gyűrűt is, Annának pedig sok-sok fagylaltot.

Ami engem megérint, az megszentelődik.
Biztosan! Ha még annyira
nyalakodtok és a zuhany alá másztok.

Volt, hogy már meghaltatok levegő híján?
Én igen.

Volt, hogy szemgolyóitokat szürke
papírszalagba csomagolták?
Az enyéimet igen.

A teljes fasort elropogtattam.
Tiltott helyeiteket összeöntöttem.

Tiszta léptek maradnak utánatok,
a természet fürtjei és a nap simogatása.

Az embernek visszaadtam a mértékét.

Még susog a fény, mely a gőzhajók kerekéről le-
pereg a nagy vizeken. Ahogy a lábbelid leveszed s
a hálózsákba fekszel és a csizmád kint hagyod.
Nyílt terepen alszol, a harmaton, a déren.

Ó, táj, ó, táj, csupa síkság, csúszik.
És reggelre, milyen meleg vagy. A tollpehely hogy
felhevít téged. Csak az ajkaidon vagy nedves,
s a szempilláidon. Saratogában a posta freskóján

minden asszony napernyővel sétál, a kutyák
fel-alá kószálnak és a művész kenyérhez
jut. Roosevelt. New Deal. Egy fehér medve

vastag irháján alszik. A sofőr majd elvisz téged
papírt vásárolni. Érzed, hogy veszem le a
csizmád? Mindig így kezdem a versírást.

Ó, madárkám, hogy milyen fáradt vagyok!
Szeretnéd látni, hogy mi mindent írtam ma?
Most már egy egész gyárra valóm van
és emberkéim kis zacskókba öltöztetettek.
Felaggattam őket a fonalamra
és odaerősítettem őket a szakadék falára.
Nincsen talaj a lábuk alatt,
folyton-folyvást engem ráncigálnak.
Fúj, micsoda megrozsdásodott
lapátokkal szeretnének ügyeskedni.
De nem engedek nekik. Mm. Nem.
Először is megtisztítani a lapátokat.
Mindenre gondom van. Még a cicára is.
És káromlom ezt a túl hosszú levél
és levél közti ívet.
Tudom, most legalább öt röpíti őket a
levegőben, vagy pedig a Correo Centrálon
hemperegnek.
Miért nem tudsz úgy lehelni, mint én,
nézd, egy hehezetes K
és már megolvad a tested,
mint az apró morzsák a vajon,
és majd szépen elalszol.

Mélyen jó felfedezni a gyermeki lelket,
mely Istenben elpihent!
A szemgolyó, a tavak s a fekete hajszálak olyan vadállatiak.
A nyak, mely jobban tartja magát, mint a volán
s a nevetés olyan,
mint a kannibáloké, akiket a moziban láttam,
amikor még kicsi voltam. És neked tényleg jó az illatod,
Michelangelo
szolgái nem illatoznak úgy, mint te, Francisco!
Nem tudsz sírni, de hiszen sírok én. Nézd, már így is,
úgy is minden csak egy hajszálon lóg. Hogyan
magyarázzam el mindezt bármely értelmes lénynek és
a mamádnak. Tényleg azt gondolod, hogy nem vagy szép és
szégyelled, ha a tükörbe kell nézned? Szokj le róla, hogy
oly primitíven hordod zsebedben a fésűdet.
Lélegzeted, mint egy virágé és evezőé.
Minden kedvemre van, amit te is kedvelsz.
Még sohasem szeretkeztem Csajkovszkijra és
olvastam Kalil Gibrant.
Que te pasa nifio!
Hogyan csinálod, hogy a levegő mindkettőnknek
ropog és susog. És utána, mint
a harmat elalszol, hogy lebegünk, hogy reggelre
elmondod álmod és kiderül, hogy tényleg ott voltál, ahol
én is jártam.

Nagyobb
gyönyör
el-
veszíteni
a nőket
mint
a pénzt.
A legnagyobb gyönyör
pedig
elveszíteni
saját
halálunkat.

Én
feltétlen
szerelmet
és
teljes
szabadságot
követelek meg.
Ezért
vagyok
félelmetes.

egy állat,
ebben az erdőben mászok,
érzem a Világot.
Egyszer majd fűvé
válok.
Ha majd engem kukacok
esznek,
aranyat fognak csinálni,
mint én is,
Mindenből.

a gyönyör, ha elképzelem, miként
törtem szét
mindegyik feleségem
szívét.

***

Hallgatag, vékony karod kioltja a csillagokat.
Nevemet szétosztod, mint méhecske a mézet.
Harapj meg! Szemem perzseled. Bivalyok
távoli tengere a hamu-zöld
levegőben. Az ízlés formálható, én nem.
Keresztre vert vagyok és gyümölcseid
pazarlom. Nézd: emlékezetem minden egyes
cseppje egy ív lüktetése, most még
a csodába keményedetté, hogy eleven legyen az ég.
Az eltalált állat ellankad, térdre roskad.
Az apró fények fehér pelyhét magadról leporolod és
melleden senkinek se ragyog
felirat. Hallgatag, puha
ajkaid közt égetted meg a nyakam.

***

Nem hallom.
Mindig startra kész.
Csak durranást hallok.
A méz fal, a méh nyal.
A hordókon fény hempereg,
gyalul, csillapulj.
A középső, a gyűrűs és a mutatóujj a nyakon,
kézfejek, a hüvelykujj teteje az állkapocs szélén.
Tépd ki a fejet a nyakból.
Nem hallom a mondatot.
Csak az üreget tömködöm.
Szétosztom az árnyakat.
A fehér viaszt keményítem.
Várom, hogy teljesen elkorhadjon a fa.
Bőg. Álmomban szólongat.
Tépdes. A napban vannak a drótjaim.
A kékséggel vagy egy, amikor halántékodról
letörlöm nedvedet.

***

Telt, süket banán, csupa véraláfutás vagy a
hosztiád alatt. Olyan, mint mindannyian az ön-
gyilkos pisztolya alatt: lágy fűszálak, puha
koponyák, sodrott dressz. És

képtelenség elkapni, szeretni a lompos
mókust a fenyőfák ága közt, az ő szárnyainak
kristály reppenését. Ó, hó, akiből a porcelán-
durranás és a csonttörés kiforr, s hogy új illatot onts

csak rövid, igen rövid leheletet igényelsz. És
miért, mit gondolsz, zúztalak porrá a te fehér
vonalad kellemes érzése nyomán? És még

pont annyi lépést engedélyezek neked, amennyi
éppen szükséges, hogy szerelmes légy belém. Az
ilyen úrias gesztusok csupán kettőnk kéjét növelik.

Önmagad egyetlen egy kortyáért
kész vagy, hogy a fejedet add.
És magadba zárkózol.
Tündökölj.
Hogy nyomorékká tedd a napot.

A lényeg az, hogy itt vagy.
Minden más, hogy húsod fehér-e vagy fekete,
vagy hogy sebzetten fekszel és remegsz-e,
fejemhez képest semmik se.
Az ostorcsapások a fontosak.
A puha, édes üregei a szívnek.
És ha kezednél fogva vonszollak, mint a halott Hektort
és azt mondod, elég legyen, te őrült,
moziba menet a lépcsőkön
csorog a nyálam s azon gondolkodom, hogyan foglak
megint arra a vastag szőnyegre leteperni.
A sűrű süppedő fűre vetni,
mely illatát izzadt hajadnak még árasztja.

Temetés volt és suhogtak a szárnyak.
Az apácák elkezdtek gurulni, a lények az üvegben,
az utolsó erőmmel szétvertem a torkod
s aztán hagytam kifolyni a véred, hogy majd
félre tehessem. Az apácák és az üveglények
törkölyt kezdtek el préselni.
Egy kis kannába rejtettelek,
az áfonya és a moha alá.
Temetés volt, pislákoltak a lámpák.
A fősírásó volt a fiákeres,
emlékszem a kalapjára.
Még raktam egy kis vakolatot pohárba,
hogy mindent totálisan eltakarjak
és elkezdjek kimagaslani.
Először a bal vállal,
aztán a jobb vállal.
Aztán a rokonság lábát, cipőit
megtapostam és füvet szívtam.
Tükör mögött olvasok.
A tükör előtt tömények a gázok.
Kiégeti a sárga testeket.
Biztonságban vagy, megettelek,
s a hűtőben tartalak még egészen
2027-ig, amikor már teljesen vén leszek
és eszembe se fog jutni,
hogy mi is a szenvedély, vagy alulról fogom
szagolni az ibolyát.

Átkozott vagyok.
Mellettem elszáradnak a virágok,
mert csak Istennel szeretkezem.
Egy macska mossa a leheletem.
Parancsod lángol.
Nem a nyálam nyelem, Téged nyellek,
aki életet adtál nekem.
Vajon elkergeti majd a szívzajt?
Mind meghalunk majd és eltávozunk.
Engem az eső eltöröl.
Vajon a tűzben elhamvad majd a szerelem?
Észreveszed-e majd, hogy ki vagy,
nélkülem?

Virágokat gravíroztál a karomra. Duruzsol
a kályha. Magamat tépem. Szétosztom magam,
hogy érezzem, ki vagyok. Te vagy az erő, mely engem
összetart, megkent és kipihent rugó.
Ha elernyedek, összeugrok. Egy pillanat alatt.
És ez kedvemre van. De nem lesz vér, amit nyeljek,
hanem másfajta kéj. Magamat nyaldosom és
érzem. A gravitációs pont saját centrumomban
van. A szaggatás, a szaggatás csak erősíti
ezt a benső lényeget, ingerli és fájdalmat okoz neki,
boldoggá teszi. A legnagyobb táplálékot
a megsemmisítések adják. Amikor rám támadsz és
eleged lesz belőlem. Bennem vannak a fúgák. Az arany
habarcs. Ezzel egyedül csak te játszhatsz.

A kézben, a körmenetben hadd zörögjön, mint
az angolna, aki a Nap szájából előtör.

elloptam
egy
darab
húst
élő
barátomét
és
szétosztottam.
Mindaz, ami ő, az én magam vagyok.

Neked írom ezt, akit egyelőre csak
figyelmeztettelek.
Alig tartom vissza
a szolgáimat, akik lázadást
szítanak.

Megégett tested
illata, az én
életem, suttogják nekem.
Túl vének vagyunk, hogy
gazdát cseréljünk.

Figyelmeztetlek tehát téged, nem egyértelmű
a végzeted.
Ha kimerülök ettől
a küzdelemtől, hamvak
se maradnak belőled.

Nyelvemmel,
mint odaadó hű
eb, nyaldosom a te
arany fejed,
olvasó.
Félelmetes az én
szerelmem.
Aki eszik az Élet fájáról, az minden bűnét elveszíti.

Fából van az Isten és benzinnel van leöntve.
Cigarettával perzselem a pók lábát.

Füvek lágy ringatózása a szélben.
A mennybolt kegyetlen.

A pokolban diót esznek, melyet kővel feltörnek.
Itt is vezetnek jegyzőkönyvet.

A tehén bőg.
A hegy, mely meghallja, eltapossa.

A hegy porba dől.
A madár most vizet megy inni felette.

Az anyagot a folyamat cenzúrázza.

A bűn leírt:
nem fogtok már
találkozni emberrel, akit annyira
szerettetek, mint
engem.

engem mindig egy halhólyagon levő
tusrajz képzetére
emlékeztet.
Őszintén szólva mindegyik
japán emberkémnek
Hirosima- és
hagymaszaga volt.

Álmos
vagyok
mint
egy gyermek.
Szeretlek
téged
és
az egész
mindenséget
egyaránt.

Mindenki, akit megérintek,
ennek a lángnak
a tápláléka lesz.

Aki a szerelemben tényleg eggyé lett,
az nem igényel semmiféle eget, az ég távozhat.
Teste egy rettenetes csendben virágozni kezd,
minden fal s asztal felriad.

A dolgok részei is valaha még emberi
végtagok voltak. Ó, te kedves legény,
halántékomra gyakorolt meleg nyomásod
nekem akkora fájdalmat okoz.

Egyvonalba verdes. Befalaz
és kitágít. Hatalmas
kézzel ajándékot oszt, az éjszaka egyre
nagyobb csontfehérségébe vet.

Létünk itt ideiglenes, elveszett és
félszeg. Hogy párolog a nehezék, a szín,
a nem. Szétszaggat a vízesésben. A fehér
cseppek megmaradnak, a gránitban újjáélednek.

Egyedül csak a klisék valóságosak. Kitágulnak
az orrlyukak. Ha megtámadják s roncsolják, tisztelik
és nyalják. Mint azokat a fehér, ragyogó
kődarabokat, melyeket nemzedékről

nemzedékre szerelemből nyaldostak.
Megadatott nekik, hogy tiszteljék őket.
Térden csússzanak, mint a bogarak.
Isten mindenható gyönyörétől hörögni.

Benned vagyok erős.
A magam tulajdona benned vagyok.
Te vagy az én pergolám, tejem,
limesem.

A kígyó mar, majd eliszkol, az ajkak lapoznak.
Testvér a pirkadat.
A törés irtózatos.

Amikor karom kinyújtom és tenyerem kinyitom,
öklömön érzem a melegségedet.

Mint a skatulya a tekercseivel lobogok,
a lágy tűzben simogatlak.

Kimerlek téged, Vence, Tourretes sur
Loup, La Gaude.
Mindez az én étkezési olajom.
Az én parancsom.

Aztán kinyitom az autót és ismét előveszem
a teniszütőt és beleverem
a labdákat a falba, mert ruganyos
akarok lenni és félelmetes.

Megmenteni téged s a fejedben meghalni.

Nézd! Ajkad öklöm
körül ropja táncát.

Az időnek azt a bizonyos mennyiségét közben felforralod.
A köztes különbséget, amikor jössz és amikor
azt mondod, hogy majd jönni fogsz. Nem. Nem
ilyen egyszerű ez. Én sem vagyok újonc.

A várva várt és a valódi érkezés közötti különbséget,
arra való tekintet nélkül, amit megígértél nekem.
A Bibliát nem szabad szó szerint olvasni. A
kimondott idő sávjait felszedi. Ám abban az új,

keskeny sávocskában, az idő új sokkjában,
tekerődzöm és hörgöm, elönt a vágyakozás, fejem
a falba verem, a földbe, vagy pedig égek, elégek
kényelmesen egy fotelben. Testestől-lelkestől

kipróbálom minden előttem szenvedő kéjét
vagy az ágyon fekszem és ez tesz tönkre engem.
A szentek mindig furcsa módszerrel lettek kivégezve.
Az embert pedig mindig nyaldosta az Isten.

Nézte, ahogyan ömlik és halmozódik. Tanúja volt. Maga
adta parancsba a piramisok építését. Másként nem ment nekem.
Remegett. Összetörte a te sima selymed, kétfejű
hatalmad. Beléd esett, mint a rabszolga és a lángoló

ló az ő végső tündöklésével. Sas vagy. A te hódolóid
plazmájában az én sebem a legmélyebb, leginkább
leleplezett. Nedves kezed simogatom. Gyilkolni
fogok. Mindent megteszek, amit a delta selyempillanata,

ideje lüktet gyönyörűségedet akarja és óhajtja. Kívánom én is.
Kimersz és szétboncolsz. Elfedem és elárasztom magam.
Hadd áradjon az óriási folyam, mely magába szippantja a kunyhót

a többi folyót és az illatos sziklákat. Én imádsággal
felelek. Rettenetes, égető tüzekkel, hogy szolgálhassak
neked. Bárcsak édes jogarod átdöfné a nyakam.

Lángoltál s elhamvadtál,
szorosan az ajkamhoz illesztetted a tavaszt.
Ostorommal a sivatagot róttad,
ostorommal a mennyei pirkadatot jártad.
Aki tenyeredből nem evett,
nem tudja, mi éget.
Aki fejed tetejét nem simogatta,
az nem látta a kisfiút, akit egy pillanatra
megtört az élet. Ó, fejek!
a kék menny fekete küszöbe.
Térdelek. Nem kell már felhágnom.
A hon apró vonala vagyok,
mely megtart téged.

»Mindannyian szeretnek itt engem, beleértve
a szolgákat is.« Táviratozok majd neked
hétfőn, reggel kilenc után,
ha majd megtudom. Félek. Túlságosan

kihangsúlyozod az sz-eket. Elveszem tőled azt a
szvettert, az esküvőit. Megvárom
majd a következő autóbuszt. Nézd, ez
San Martin de Porres, a kis néger, akiről

már beszéltem neked. Jobb illatom van, mint
a fehér szalagú cicádnak? Nem vagyok angyal,
ember vagyok, aki szeretné átélni
annak az istenségét, aki nekünk az életet

adta. Heten vagyunk testvérek. Az én
apám három évvel fiatalabb nálad.
Aztán, ha elmegyek, majd elalszol, nehogy
a szíved eláruljon, és el ne veszítsd a feleséged.

Georges de la Tour! Georges de la Tour!
Látlak, amint mászol!
Amint kihallgatod a kovács ütéseit
és az órájára nézel.
Nem tudom, hogy feltöröd-e majd a pecséted.
Az angyal szépsége a fékben van,
aki elreteszelte a szívedet.

Az arany kifárasztja a kötőtűket.
Minden sarkon gyorsúszást végeznék.
Télen majd kucsmát hordok,
hogy jó melegem legyen a környékünkön,
és a nyulakat arra tanítom, hogy úgy haladjanak ők,
mint teknőcök.

Elbírsz majd? Amikor feltűzöl, hogy szárnyaimmal csapkodjak.
Egyből el kell folynia a nedvnek, beléd és a földbe suhannia.
Kínok közt kell éhesen elterülnie. És ha visszatekintesz, már

ömlik, rettenetes. Elhal, mint a holt szigetek. Rák,
melyen gyógyulnak a tavak. Minden anyag illatot ont és
a selyemben elmerül, de ezek csak letépett darabok,

az énem, amit elhibáztál. Mindaz, mi reméli, hogy tartós marad,
az veled van. Benned, mint az örvény. Mint a te rikító
bőrbe vont álmod és panaszod. Mint az én ekém. A te

hallgatásod és levertséged. Kinek a vérző orrlyuka?
A kék cseppfolyós gáz, mely érzékeiden át folydogál,
sokkal sötétebben következetes, mint mikor elfolyik a pénz?

Minden benned van. Vérem, apám, elődeim. Az elsüllyedt
falvak. A hegyek, melyeket becsomagoltam, ha nem tudtam
áthatolni rajtuk. Mily illatos szagom van a zöld berkekben! Ahogy

a fenyő törzsét megragadod, szerencsétlenséget s gyűlöletet okozol
Nyak, ó, kitekerem a nyakad, hogy az összes kéjed saját testedbe
lihegd. A golyó süvít. És merre van a te bársonyod szürke

pikkelye? Mindkettőnk szemének tetszik a víz,
ahogy kiömlik. Hogy egymásra ront, egymást öleli és küzd
a két zizegés, két erő, mely az eget lepakolja és behordja, mint a

paraszt a rönkjeit. Melyek kettesben úgy kurjongatnak, rikoltoznak,
sajognak. Hogy repedezik. Összeragad. Hogy felszívódik s bekötöződik.
Hogy a csendes gépek fekete csónakként siklanak a varraton, az

az erek mind külön-külön kirajzolódnak, amikor azok lüktetnek
és pihennek.
Hallasz? Illattal újítod meg őket? Meg vannak számlálva a lépteim?
Romhalmaz
s a magad ajándéka vagy. Ordítok. Így a tied, te Sárga Kígyó.

Cinege. Fedél. Fújtató. Drót. Ragyogás. Uralkodom, mert véred
megsemmisített. Nincsen halál, se hallgatás. A kar, amikor
megnyílik, mindent meglocsol és forr. Súlyod s zuhatagod leomlik.

Talajt szeretnék az égre,
hogy párban legyek, amikor a szemhéjaidat nyalom.
Nehogy felnyíljanak azok.

Ordít, vonít és sugdolózik.
Kihúzza, hogy majdnem belehal.
Nem hallom, szűnik a világosság.
Látom, ahogy apránként felfal, lebegek.

Felövezem magam, elmerülök az
egedbe, a kettőnk Egyébe.
Lepedő vagy, apa, láva,
fekete csízmám szürke hercege.

Koszorúval övezlek.
Betoppanok az erőműbe.
A vízben lángolsz esés közben,
a tenyeremen landolsz.

Fül, fül, szarvasfül!
Brandenburgból eszek!
Orrlyukaimmal a kontinensről
felemellek. Rettenetes

eledelt lélegzek be. A kezemmel
ígérjelek el Téged?
Friss folt, ajándék a már
bevarrt fejen, benntről

kifele hallatszik
a kürtöm. Kristálylovak,
fekete, puha üvegek.
Az egész vár térdel.

Láncokban érkezem. Mint egy sorozatszám, mint
a virágok sírása. Fehér test a fekete lépcső-
fordulón, nem szeretem barnával a feketét. Az autó

hangjának süvöltése vajon könnyen szerteszóródik, mint
a tyúkok takarmánya? Utat törnek maguknak a hírek.
Hol kötöztelek meg? Ahol nem folyik vér? Két

testben lakozol, mint két tálban. Én szivacs
vagyok. Letörlöm a táblát. Optikai kábelek, hatalmas
barna piramisok, indítsd el a felvételt, miközben a jelek

egymással küzdenek. A virág kollaborál, elszárad, lehull,
mint amikor megcsúszik a mankó. Ki hoz határozatot
a melaszban? Hogyan enyhíti a táplálék az éhséget?

Ahogyan a forma: a spalettáé, a sóról lehullott fal,
a fúga a kövek közt a burkolaton tenyered üledékéről
hírt ad. Gondolák. Hátukon fekszenek. Egy kicsi

galamb csipkedi őket finoman. S lélegzetvételed közben –
mintha a fújtatót nyomkodnád fel-le – megőrzöd az
alakod. Halála előtt cukrot eszik a barlangban. Nem

zavarják a lourdi Isten Anya giccses kövei,
sem a ragyogó simasága az aszfaltnak Fatima előtt.
A hang érthető. A hang megformált.

A csillagokat
lerázzuk, a lakkot
a cipőnkre

mázoljuk.
És befordulunk
s majd ugyanabban

az ágyban
elalszunk. És
ne félj.

Ez te vagy.
Ez ugyanannak a
képnek a része.

miként nyugszik le a nap?
mint a hó
milyen színű a tenger?
széles
jónás sós vagy?
sós vagyok
jónás zászló vagy?
zászló vagyok
a szentjánosbogarak mind alszanak

milyenek a kövek?
zöldek
hogyan játszadoznak a kutyuskák?
mint a mák
jónás hal vagy?
hal vagyok
jónás tengeri sün vagy?
tengeri sün vagyok
hallgasd hogyan morajlik

jónás ha az erdőn átszökell egy őz
jónás ha szemlélem a hegyet a ki-be lélegzőt
jónás minden ház
hallod milyen a szivárvány?
milyen a harmat?
alszol?