Egész nap folyik az ég és a látóhatár közti küzdelem.

Az eukaliptuszok, zsályák s rozmaringok illatai
néma tanúi, színei a levegő geometriájának,
amely ott kezdődik,
ahol először ismeri fel közelebbről
saját halálát a víz.

Amikor leszáll az éj,
ellehetetlenülnek az ellenfelek,
és a teljes hallgatás a fák között
már csak a tengerből felépülve marad meg.

Chengdujska 34, 5. számú épület,
első emelet, három lépcsősoron fel
és aztán egyenesen, hogy arcodba repül
a nagy táblácska, Fu¾inában a legnagyobb, vagy
talán egész Ljubljanában — költőhöz illő. Az ajtóra
apám ragasztotta még oda, az áll rajta, hogy ZUPAN.
Ez az én hölderlini tornyom.
Jóllehet nem egy asztalostól kaptam ajándékba,
akinek köszönetül az istenséget hívnám segítségül,
hanem a Ljubljana Centrum Közös
Képviselete adta nekem bérbe, éppen ilyen szándékkal.
Most legtöbb időmet benne töltöm. Fekszem, alszom,
Natasára várok, a távirányító gombjait nyomkodom,
várom, hogy mikor fog elkezdődni valamelyik csatornán
a labdarúgás. Marjan Ro¾anc azt mondaná, a huszadik
század miséje. A tűzhely körül
teszek-veszek. Rizottót, pástétát, levest készítek.
A sütőből csodákat varázslok elő. Salátákat keverek.
A borsmustár kihagyhatatlan. A kenyeret olívaolajba
mártom. Mediterránt eszem. Amikor Natasa haza-
jön, ő is Mediterránt eszik. Legszívesebben
pedig mindezek közül egy hajó vak utasa vagyok,
mely elvisz a gyerekkorba. Azután mindezt leírom.
Néhányan átolvassák és undorral félreteszik.
Némelyek elolvassák s beleszeretnek a leírtakba.
Ezek közelebb állnak hozzám. Sehova se kell mennem.
Forgatom a láthatatlan glóbuszt. Beléje tűzöm
volt és leendő expedícióim zászlócskáit.
Este a könyvek ajkait lelakatolom,
nehogy egymással vitába szálljanak.
Kint a Ljubljanica  folyik, aki azt gondolja,
hogy ő a Neckar. De Neckar csak a
Trbovelj¹cica lehet. A Ljubljanica mentén járkálok.
Görkorcsolyázok. Egyre kevésbé ügyelve az óvatosságra.
Már elkezdtem átugrálni a járdákat.
Most még következmények nélkül.
Ahelyett, hogy minden szükséges
tisztességgel a fennköltség iránt folyton azt fecsegném:
»Palaks. Palaks,« a pályán hangosan ordibálom:
»Add a labdát. Védekezz. Ne önzősködj.
Az emberek felhívnak telefonon, felébresztenek
a költői transzomból és kérdezgetik:
»Zupan úr, sikerült-e már elolvasnia
a verseimet? Mit gondol róluk?« Már azt se tudom,
hogyan magyarázzam ki magam. Szívesen
abbahagynám ezt a nehézkes feladatot. Nem érzem
jól magam a finom lelkek mezején. Látogatóba soha
senki se jön. A költői energiák még túl boldoggá
tehetnék az embereket ezen a helyen és ettől
félnek. Isten tudja, mi mindennel
gyanúsítgatnak a szomszédok.
Pénzmosással. Fegyverkereskedelemmel. Drog-
kereskedéssel. Álmok üzérkedésével. Szavak
alkudozásával, melyek a legsúlyosabb sebeket
is begyógyítják. Fényképeim megjelentek az újságokban.
Legutoljára választékos szavakkal és gondosan
kigondolt és kidolgozott mondatokban beszéltem
a központi híradóban egy privát televízió
csatornáján. És az emberek megint elgondolkodtak: »Ez,
ez biztosan gazdag lehet!« Én nem szoktam magamat
a tévében nézni. A kamera túlságosan lefogyaszt.
Néha kívántam, hogy felhívjam magamra a figyelmet,
a ragyogást s a csillogást, azt óhajtottam, hogy egy
ismeretlen szépség bárcsak megráncigálná az ingem
ujját és így szólna hozzám: »Már hosszú ideje
kereslek téged, szebb vagy, mint a fényképen,
tényleg te vagy az?«
Ma élvezem, ha illegalitásban élhetek.
Ha teológiai tanulmányok és sportesemények kombinációját
olvashatom. Először fél órát a Nehézkedés és kegyelmet,
aztán fél óráig a Nemzetközi labdarúgást.
Nem a sorrend a legfontosabb
és a hatások már most meglepőek.