Tata
Novák Valentin

1969-ben született Budapesten. Végzettsége szerint tanár. Eddigi kötetei: No! Jé! Avagy egy mai, magyar merény (kisregény, Új Bekezdés, Miskolc, 1994), Roskadás (versek, Seneca, Budapest, 1997), Zsír Balázs (pikareszk regény Gángoly Attilával, Hungarovox, Budapest, 2001), Japánkert (versek, Parnasszus könyvek, Budapest, 2002), Magyar rulett (novellák, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2006), Csípes M@tyi (vígeposz, Z-füzetek, Budapest, 2006), Biztos fogyás (állatmesék, Pont Kiadó, Budapest, 2008), Ecettel savanyítok (Memento Móni) (mozgássérültekről szóló novellák, Pont Kiadó, Budapest, 2010). 2005-ben megalapította a Kelemen Kört, mely 2007-től Kelemen Kör Független Művészeti Egyesület néven fut. Tagja a Magyar Írószövetségnek, a FISZ-nek, a Magyar Prózaíró Műhely Egyesületnek és az UART-nak. 2008-ban Fehér Klára-díjat kapott Magyar rulett című kötetéért. 2009-ben MASZRE alkotói díjban részesült. A HogyÖt és a Miskolc KapuCíner antológiák szerzője.
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Novák Valentin
Ágy-állat
Ágy-állatom a legbosszantóbb lény, mely elképzelhető szűk e világon. Mindig akkor támad, mikor a meg vagy meg nem érdemelt pihenés reményében hanyatt vetem magam az ágyamon. Ekkor iszonyú hangot adva beugrik az ágyneműtartóba (máig sem jöttem rá, hogyan), s ott gátlástalanul rohangászik, miközben nyekereg, jajong, recseg. Ha dühödten fölállok ágyamról, föladva a relaxálás vagy az alvás (inkább hánykolódás) pozícióját, nyomban elhallgat, tudván tudva; elérte célját. Mire fölnyitom ágyam tetejét, reménykedvén, nyakon csíphetem a zargatót, már elbújik vagy kiugrik, hiába is keresgélem a dunyhák, paplanok között. Még a kárpit alatt sem találom, pedig több helyen fölhasogattam azt.
Éjszakánként aztán még inkább hangoskodik. Nem ismer megnyugvást. Ha ledörömbölök hozzá, nyekken egyet és kushad egy darabig, de amint befordulok a fal felé, hogy nyugton visszaaludjak, azonnal vonyítani kezd. Az egyik tűrhetetlen garázdálkodása alkalmával fogtam a vadászpuskám, s beledurrantottam az ágyneműtartóba. Recsegés, ropogás, és egy pengő hang volt a válasz. Aztán mély csönd. Megnyugodva hulltam vissza fekhelyemre, bízván diadalomban. Mozdulatlanul néztem a plafont és füleltem. Számoltam százig. Már éppen elszunnyadtam, mikor egy félig öntudatlan rezdülésemre rákontrázva, éles, pengő, majd kereplést utánzó hangokat adva újra nekikezdett a vadulásnak e megfoghatatlan valami.
Reggel döntöttem: túladok az ágyon, s vele, vélhetően Ágy-állatomon is. Elszaladtam a délelőttön a sarki ószereshez, eladtam neki bagóért az ágyat; „vegye-vigye”, minél messzebb...
Majd fölkerestem az egyik legdivatosabb és legkeresettebb bútorüzletet a városban, vettem egy tetszetős, kényelmes, s mint a bútorboltbéli kipróbálás során kiderült, magában semmiféle rakoncátlan állatot nem rejtő heverőt.
Hazavitettem és lerakattam a régi helyére. Fölöttébb örvendeztem, reménykedvén a nyugodt alvásban. Megebédelve kéjjel gondoltam a délutáni sziesztára, melyet új, remek ágyamon heverészve fogok élvezni. Az edényeket sem mostam el, hanem egyenesen beviharzottam a hálószobába, s ráhuppantam a vadonatúj fekvőalkalmatosságra. Ültem rajta egy darab ideig. Rugóztam erőteljeseket, majd elterültem nagy büszkén. Számoltam. Úgy ötven körül már ki-kihagytam a számokat, s rövidesen álomba fordultam volna, de elképesztő reccsenés riasztott. Fölültem hirtelen. Gondoltam, képzelődöm. Visszadűltem, de most már az elalvás közeli pillanatot sem várta ki Ágy-állatom, nyomban rázendített. Kérdőn-vádlón, hangosan nyekergett:
- Mit képzelsz?! Meg akarsz tőlem szabadulni?! Te, mihaszna ember!
Nem bírtam tovább a szemrehányásokat. Lemásztam az ágyról, rácsúsztam a földön nyújtózó perzsaszőnyeg-utánzatra, összekucorodtam, s ott végre, évek óta először — nyugton alhattam.
Azóta a föld a fekhelyem. Nem zavarjuk egymást Ágy-állattal. Én pihentebb vagyok, s ő is jól viseli magát, csöndben, nyugalomban, mintha ott sem lenne...




