Veszprém
Novák Valentin

1969-ben született Budapesten. Végzettsége szerint tanár. Eddigi kötetei: No! Jé! Avagy egy mai, magyar merény (kisregény, Új Bekezdés, Miskolc, 1994), Roskadás (versek, Seneca, Budapest, 1997), Zsír Balázs (pikareszk regény Gángoly Attilával, Hungarovox, Budapest, 2001), Japánkert (versek, Parnasszus könyvek, Budapest, 2002), Magyar rulett (novellák, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2006), Csípes M@tyi (vígeposz, Z-füzetek, Budapest, 2006), Biztos fogyás (állatmesék, Pont Kiadó, Budapest, 2008), Ecettel savanyítok (Memento Móni) (mozgássérültekről szóló novellák, Pont Kiadó, Budapest, 2010). 2005-ben megalapította a Kelemen Kört, mely 2007-től Kelemen Kör Független Művészeti Egyesület néven fut. Tagja a Magyar Írószövetségnek, a FISZ-nek, a Magyar Prózaíró Műhely Egyesületnek és az UART-nak. 2008-ban Fehér Klára-díjat kapott Magyar rulett című kötetéért. 2009-ben MASZRE alkotói díjban részesült. A HogyÖt és a Miskolc KapuCíner antológiák szerzője.
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Novák Valentin
A gangállat
Naphosszat nyújtózott. Ilyenkor hosszabbra sikeredett a lépcsőház-oldali gangszárnynál. Gangállat szerette a napot, a tétlen csöndet, és a tét nélküli perceket. A vadászatról, állatiságából adódóan annak idején jelentős jäger volt, már leszokott. Egy kerek, műanyag, piros állatra hajtott csak, amiben ott párállt reggelenként a tej, délutánonként a táp, este a csirke-farhát, amit néha ellopott előle a részeges kisnyugdíjas, Pite bácsi. E sok ízű, mozgásképtelen zsákmány töltötte ki öklömnyi, cudar érzékeny kobakját. Kedvenc leshelye Provokánné párkánya volt. A kissé büdös, rohasztott egérszagú muskátli oltalmából leste a fényben táncoló bérházi porszemeket. Bajuszát vágatta. Egyes kutya-pletykák szerint rágatta. Szeme már a sötétben sem pislákolt, mert leginkább ragadt az álomkenőcstől. Járása is inkább volt csámpás, mint párnás. Egyszóval tökéletes gangállattá lett. Újságot is járatott. A Garfield volt kedvenc sajtóterméke, amit fogadatlan és fogatlan gazdája, Butiné hajtogatott tálkája alá. Evés előtt és közben is, megütközve szaglászta a narancssárga alapon fekete csíkos rajzhőst, az ő nagy ideálját. Vagy fordítva? Butiné büszkén újságolta a többi megözvegyült „né”-nek, hogy kedveskéje, Bonifác ismeri a betűket. A tetűket aranyoskám, a tetűket, javította ki nagy ellenlábasa, Fazékné, akivel a torzsalkodások okán csak három és fél órát diskurált naponta a ganghajlatban, ahová még a téli, kedvezőtlen napjárás idején is odakandikált a lízi. Bonifác, kutya-pletykák szerint bonifácán, egykedvűen osztozott a „né”-k rajongásában. Falatjaikat azonban törleszkedéssel jutalmazta, mikor is bolhával, bolhairtóval, szőrrel és kanmiriggyel elegy háláját beledörzsölte a matróna hungariae-k lukas harisnyájába s molyrágta mamuszába.
Szóval békében teldegéltek a napok, a hetek, a hónapok, talán évek is, mikor… De még előtte… Szóval elvitték egy hosszú ládában Provokánnét, röviddel később Fazéknét, s röviddel később a teljesen elszomorodott Butinét is. Furcsa, nagy ládák voltak. Mindegyiket megszaglászta. Édeskés illat terjengett belőlük. Ha megcsapta ez a pára, mindig megrázta a fejét, aztán nyalogatni kezdte a deszkák eresztékeit. Végül is állat volt, hiába emberkedett… Éjjelente már nem szendergett olyan jól, mint a kényeztetés fénykorában. Fel-felriadt, s keservesen hallatta a nyávogásszerűt, ami még kifért a torkán… Bele-bele a lépcsőház homályába, ahol furcsa árnyak közlekedtek a semmivel meg nem világított, penészvirágos falon. A kerek, műanyag állat bele végleg kiürült. Garfield megkopott színein kínkarmolások. Bonifác bordái a gang rácsán koppantak, mikor erőtlenül nekihanyatlott. Pite bácsi jövet-menet káromkodott. Egy nap ő is eltűnt. A földszintről már rég kihaltak a múlt század szemtanúi. Talán évek is… Mikor kilakoltatták a Hájas Macskának csúfolt, lakásfoglaló kéjnőt a földszint kettőből… Szóval azon a napon, mikor Hájas Macska fürgenyelvű ölebének kurjantása is a semmibe hanyatlott, belépett a romos kapun a Magány. Pedig az egész házat Bonifác örökölte meg. A tetőn néhanap megjelenő betolakodók, nem tudtak lejjebb ereszkedni, a kaput pedig valami láthatatlan hatalmú gazda kulcsra zárta. Igaz, ez a Magánynak nem jelentett akadályt. Sőt, a Magány a zárt kapukat szereti leginkább. Bonifác a lépcsőkön vergődött. Talán le, talán fel. Mindegy. Suhanást hallott, mintha templomtornyi galambraj csapna el a gangról belátható égrész felett. Megfordult. Le vagy fölfelé? Mindegy. Lehet, az emeleti gangon állt, ahol élt. Egyszer csak odaszökött vele szembe. A késő őszi fényben, ami a bejárati folyosó repedt-színes ablaküvegén tört át, a csillámló, örvénylő porfelhőben jól kirajzolódott a Magány minden vonása. Olyan volt, mint mikor Provokánné párkányáról, a rothasztott egérszagú muskátli oltalmából kivételesen nem a gangot, hanem a szobabelsőt leste. Homály. Kanapé. Komód. Vaslábú tűzhely. Falikút. Mindez egy koszos függöny szitáján átszűrve. Néha Provokánné görnyedt előrevergődése. A túlsó gangoldal fényjátéka. Lakók el és hazasuhanása. Szóval ezek között földerengett valami, ami néha pislogott, néha ásított, vakaródzott vagy nyalogatta magát, s úgy tűnt, mintha őt nézné. Áthatóan… Ha lustán hozzányúlt az üveghez, az is hozzányúlt, pont ott, ahol ő. Odanyúlt a kanapé, a komód, a vaslábú tűzhely, s a falikút mélyéről az a szerencsés, elkényeztetett állat, akit soha nem engedett a gangra Provokánné. Ilyen a Magány. Pont ilyen. Túl csirke farháton, s dorombolásra késztető nyakszőrbe túráson. Túl rothasztott egérillaton… Álltak egymással szemben. Bonifác a rozsdálló gangrácsot támasztotta, s kehetelt. A Magány is kehetelt a poros fényben. Nem mozdultak. Aztán a távoli zajban egyszerre omlani kezdett a ház… Hasadás futott végig a gangon, hosszan Bonifác hasaalján, aki kiterjedéstelen ponttá gömbölyödött, s rég-üres piros tálkája mellett hazatalált...




