Személyes élmény önmagában ritkán lép elő egy kiállítás kohéziós erejévé. Nem arról a szubjektív döntéshalmazról beszélek, amikor egy kurátor saját belátása szerint válogat előre megszerkesztett elvek szerint össze egy kiállítási anyagot, hanem arról, amikor az egyén emlékezete, rég volt idők történéseire visszagondoló beszámolója válik egy kiállítás létrehozásának alapjává. Arról, amikor a kordokumentum nem a tárgyi relikviák sokasága, hanem arról, amikor a tárgy szinte mellékes, mert gondolatok vannak, zene van és szinte éppen mindegy milyen politikai éra, milyen társadalmi történés hat rá. Szinte. Bár tudjuk a beatkorszak azért igen pontosan tájolható időszak, rétegei földrajzi specifikumokban és időbeni szeletekben fejthetők meg. Miskolcon, a miskolciságban, a gyárváros, az iparváros szocialista eszményében.  De ez csak (t)álca. A tálalás mindegy is, mert az a fontos, ami a tányéron van. A lázadás, a zene, az együvé tartozás.

A szkeptikusok „Mért jó nyáron múzeumba járni?" becsapós kérdésére a válasz ezúttal nem a hűvösben, sokkal inkább az izgalomban keresendő. Megesik, talál az emberfia egy olyan tárlatot, ahová nagyszülők, unokák, szülők és gyerekek egyforma lelkesedéssel mennek, annak biztos tudatában, hogy egyikük sem unja halálra magát. Megnézik aput, a nagypapit, meghallgatják a bácsit a szomszédból, az ismerőst az utcáról vagy a sarki közértből. Kinek-kinek közvetett vagy közvetlen emlék: a kép, a videó, vagy a beszélgetés érdekes.  

No meg a zene. A „born to be wilde", és a „smoke on the water".  A koncert és ami előtte és utána jön. A készülődés izgalma, a szendvics, az üdítő. A közösség, a közös titok. A Szabad Európa Rádió,  majd a 3. műsoron a Vasárnapi koktél és a Petőfin a Poptarisznya. Emlékszem, a Pop-Tari-Top ideje alatt legalább annyira néptelenek voltak az utcák, mint az aktuális Bud Spencer-Terenc Hill film vetítésekor még a nyolcvanas évek közepén is. Ha ez már történelem, akkor a mostani tizenhuszon évesek számára legalább annyira megidézhetetlen, mint számomra a Képzelt riport ősbemutatója.  

Ma ugyanúgy ezreket ültetnek a tévé képernyője elé a kereskedelmi adókon futó, épp aktuális, legújabb generációs tehetségkutató műsorok, s tudjuk, nem volt ez másképp hajdanán sem. A Ki mit tud?-on kupálódott nemzedék, szereplő és néző azóta is egyfolytában és egyaránt olthatatlan vágyat érez a régi sikerek újraélésére, a régi élmények újbóli felidézésére. Ma, amikor egymást érik a különféle zenei fesztiválok, az elképzelhetetlen inkább, hogy valamikor azt az egyet, vagy a ritkán megrendezhetőt milyen nimbusz övezte.

 A kiállítótér egyik végében 1962-ből a Ki mit tud?,  a másikban a tizenegy évvel későbbi Rock-fesztivál hallható, látható.  A kettő közötti összekötő kapcsok a személyes élményeket soroló résztvevők, a beatkorszak miskolci főhősei.  Ez a tárlat hagy elvegyülni a tömegben, miközben nagyon is oda kell figyelni minden egyes emberre. Nagy a hangzavar a kiállítótérben- mondhatni fesztiváli a hangulat. Amikor odalépünk egy-egy képernyőhöz, bekerülünk abba a személyes térbe, melyet igazán az egymás közti beszélgetés hoz létre, s alig vesszük észre, hogy egy képernyőt bámulunk. Azok, akik részesei voltak a hatvanas-hetvenes évek eme történéséinek, ma büszkén osztják meg, a kelleténél nem több - így nem is giccses - nosztalgiával, mi, hogyan működött akkoriban.

Az élet persze, mint valami bohém szél, szétfújta őket, szétfújta a legendás időket, s ment ki-ki a maga útján, s vitt magával egy darab beatkorszakot. A saját beatkorszakát. A kiállítás kurátora néhány darabot összegyűjtött ezekből,  akit érdekel, szeptember közepéig beszállhat a játékba a Miskolci Galériában.