Kétfajta ember él a világon: az egyik egy szobába lépve így szól: Itt vagyok! A másik ezt mondja belépve: Á, szóval itt vagytok!

Idézet ismeretlen szerzőtől Linda Metcalf családterapeuta és nevelési tanácsadó Megoldásközpontú tanítás című kötetéből (Alexandra Kiadó, Budapest, 2008)

Linda elérkezettnek látta az időt, hogy tapasztalatait közkinccsé tegye. Linda a könyvében tudja, miről beszél. Azt is tudja, mely dolog érdemes arra, hogy beszéljünk róla. Linda ugyanakkor tisztában van azzal, hogy sok beszédnek sok az alja, még ha nem is e szólás idéződik fel benne a lényeget tekintve, ha arra gondol, a problémák megoldásához vezető út nehezebb szakasza a szavakon túl: a tettekben található.
Igaz, a szavak és velük, általuk a gondok megfogalmazása és kimondása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a konfliktus megoldódjon, s később ahhoz, hogy kialakulását megelőzzük. Linda nem a levegőbe beszél. A szó elszáll, az írás megmarad. Épp ezért írta le, foglalta össze, gyűjtötte és rendezte azt az anyagot, amelyet bárki, akár szülő, tanár vagy mindkettő, elővehet, tanulmányozhat.
Provokatív kiadványról van szó, s hogy efelől szemernyi kétségünk se legyen, a szerző az alcímben meg is fogalmazza, mire kínál megoldást: Hogyan javítsunk a diákok magatartásán, jegyein, a szülői támogatáson és a tanári kar morálján. Nos, ez utóbbiról nem nagyon szoktunk beszélni. Rendjén van, hogy a diákot szerelni kell, mert időnként el-elromlik. Olykor a szülői háttér javítása is felér egy nagygenerállal, de mi a helyzet az iskola falain belüli morállal? Ezt a témát azért nem sokan vállalják be. Ugyanakkor az „áram-kör” így  rövidre zárt. Számos okot lehet a családra, a gyerekre, a szülőre, az egyénre fogni, mely a konfliktus kialakulásához vezet. Sokfélét, de nem mindet.
Nem sérti a mundér becsületét, ha kimondjuk, maga a tanár is felelős lehet azért, ha helyzet van. Felelős lehet, mert nem érdekli, mi történik valójában, csak a felszín, a látszat számít, sekélyes és elnagyolt dolgok; érdemjegyekben és emblémákban hisz; a tananyag leadása, a számonkérés mikéntje élteti; előítéletes, sztereotípiákban, nulla egyéni látásmóddal gondolkodik. Ilyen volt már az elején, vagy ilyen lett, végül is mindegy. Felelős lehet, mert tapasztalatlan; idősebb kollégáktól nem várhat segítséget, ármánykodás és féltékenység kereszttüzében ő maga is erőtlen. Felelős lehet azért, mert a felsőbb szinteknek való megfelelési kényszer nem engedi meg számára, hogy tudomást vegyen a negatív kivételekről, arról, ami rontja a statisztikát, ami rombolja a nimbuszt.
Valljuk be, a probléma megoldása olykor nem közös érdek, az ugyanis újabb és újabb problémákat vet fel, melyek továbbgyűrűznek, és ha egyszer elkezdtük, akkor nem tudjuk majd abbahagyni. Ez pedig nehezen megvalósítható a szorított tanmenet, az ideges szülő és a féltékeny kollégák által övezett harctéren, melyet jobb híján iskolának hívunk.
Linda olykor szkeptikus. Fejezeteinek mottói erről tanúskodnak: „Ne hagyjuk, hogy az iskola megakadályozza nevelésünket.”(Mark Twain). Olykor megszállott: „Akár úgy érzed képes vagy rá, akár nem, igazad van.” (Henry Ford). „Az életben semmitől nem kell félni, csak meg kell érteni.” (Marie Curie). És nem csak olykor hiszi teljes meggyőződéssel, hogy igaza van: „Ezernapnyi szorgos tanulásnál egyetlen nap is többet ér egy jó tanárral” (japán közmondás).
Linda úgy veszi sorra a rendeznivalókat, hogy nem hagyja őket a levegőben lógni. Minden kérdéshez választ rendel, mely ha nem is maga a megoldás, de általa eljuthatunk odáig. Szemléletváltásra van szükség. Az egyénnek magának kell változnia. A kitekintés, a befogadás minősége, az empátia, a tolerancia Linda könyvében valós tartalmat nyer. Aki megsértődik, nyilván valamely részletben magára ismerhet, s nyilván messze állhat attól, hogy objektíven elemezze az őt körülvevő tényezőket. Szülőként, tanárként kudarcra ítélt az, aki nem képes az önvizsgálatra.
Linda nem tesz mást, mint arra ösztönöz, legyünk kritikusak. Elsősorban magunkkal, annak érdekében, hogy tisztában legyünk azzal: „a diákok  / gyerekek elakadnak a problémáknál, nem ők a problémák, és céljaik elérésében akkor is segítenünk kell őket, ha ezen célok nem azonosak a mieinkkel.”