A zongora — mióta ismerjük a hangját — a megnyugvás, elmélyedés, a tűnődés, a komoly hallgatás szépségét kínálja fel a hallgatójának. Sokan érzik nehéznek, talán feleslegesnek mindezt ebben a gombolyagvilágban, ahol fél percnél többet nem is akarunk időzni, nem akarunk gondolkodni sem, a sugárzó tévé mögött pihenünk, mellettünk halkan zúgó laptoppal alszunk, és arra ébredünk, hogy új üzenetünk jött, és nagyon hangosan csipog a telefon.

A zongora nem kigombolyít, még csak nem is igazít el. A zongora segít magunkra találni, a zongora kiszabadít s egyben békén hagy. A zongora bennünk létezik és szól a mélyben, mindig halljuk, mint a fülzúgást, még ha igyekszünk nem figyelni rá, vagy nem is igyekszünk, csak egyszerűen így alakul.

A Bosques de mi mente a spanyol Nacho egyszemélyes projektje. Minimalista zenéket teremt a saját bevallása szerint, mégis minden alkotása komplexnek és kidolgozottnak tűnik. Az ő erdőkuszája, a mi világgombolyagunk, a hangjaival töltött idő nem a kibogozásé, nem a csapáson járásé, inkább a megértésé. Megérteni, mi múlik rajtunk és mi múlik kívülünk, mit múlat az idő és mi független minden múlástól, mulasztástól. Ez az állapot, amit legmélyen keresünk, amiről nem is tudjuk, hogy létezik, csak nagynéha sejlik fel, amikor lemerül a telefon, amikor áramkimaradás van, amikor megbetegszünk és csak fekszünk az ágyban, a melegben, csöndben, egyedül.

A zongora persze inkább melankolikus. Búskomor. Az elmélyülés az elkomolyodás, a megértés az elengedés, a felismerés mindig veszteség is. Felismerni, hogy nem tudunk mindent megtenni, hogy nem tudunk mindenhol ott lenni, hogy nem tudunk mindenért felelni — egyben megtudni, hogy mégis mit tehetünk, magunkért, magunkban és így: másokért.

A zongora tudatos és elképesztő szabadság.

A Bosques de mi mente honlapja.