Volt egy hatalmas fenyő az udvarunkon. Luc vagy erdei — ezen vitatkoztunk tavaly ilyenkor, ma már nem vitatkozunk, akkor is tudtam, hogy erdei, emlékeztem a tobozára, és hogy nagyon csepegett a gyantája, nem keverem össze, nem ezt szoktam összekeverni; a leveleit tépkedtem, ízlelni való zöld, szeretem a zöld ételeket, a sárgákat jobban, tavaly jobban szerettem, tobozom is több volt.

Most borovi fenyő lett belőle, vagy nem ebből a fából, vitázhatnánk mellette, míg esszük a zöldet és a sárgát.

Amikor kivágták, ömlött a gyantája, lassan eresztették le, végigfektették, azért talán, hogy még egyszer végigérjen a másik fáig az udvaron, úgy nyújtóztatta magát, ahogy az, aki hozzáérni akar a másikhoz, ha túl távol érzi. Épp ott volt, ahová való — van, ami épp ott van.

Különös, az okot nem tudtam, ma már túlkeresek okokat, a pajzstetvek okozhatták halálát vagy a túlnövés - a tetvek mézharmatot termelnek, hogy kerülhetek ekkora ellentmondásba, szóellen szépmondás, a mézharmat bekerülhetne a legszebb tíz szó sorába.

Lehet a borostyán fojtotta meg, nyurga törzsét óvni akarta csak, a törékenyre, hajladozóra rátalál az erős, akkor még nem unalmában, kimutatja, hogy akarja a magáénak, övé lesz, bekebelezi. Folytonos éhségében növi be, egyre zöldebb, de nem ereszt.

Holnap megnézem a helyét, ugyanaz az udvar, a kontúrok, egy másik fán a téphetetlen borostyán. Csak a nyújtózás más.