Amikor a fecskegyerekek megteszik tanulókörük sokadikát, s megpihennek a pince fölötti dróton, tényleg lilának látszanak a már alig pislákoló napfényben. A drót ugyan nem piros, de ez nem akadályozza meg abban, hogy a majdnemegyévesnek elmondja a verset: „(…) gyufa-vékony, lila lábon/ álldogált a piros ágon,/ lila volt a szeme csíkja/ lila mint a/ lila tinta. (…)” Ő tátott szájjal hallgatja a verset, imádja ezt a műfajt, majd a szöveg végeztével nyolcfogas vigyorral adja tudtára tetszését. Ha a balkáni gerlék burukkolását hallja, keze is megáll játék közben, s merő egy figyelem lesz az egész gyerek. Kukhukur — búgják a madarak, s amikor orrhangon kacagnak is, a majdnemegyéves visong örömében. „Gerlemadár szerelmével énekel”, Enyedi Ágnes széphangján sajdul belé ilyenkor a szépdallam, s miközben a majdnemegyévesnek dúdolja, párfelére gondol. Az ő fészkük is éppenhogy három faág egymáson, s meglehet, lehetetlen helyre vetették az ágyuk is, de talán mégis sikerül megmaradniuk egy életen át egymásnak egymásban – talán tudnak élni egymással s halni majd egymás után.