Ölében a puha csomag — édes teher. Odakint záporozik a hó, benne a gondolat- és érzéspelyhek.

 

A rádióban a Ki nyer ma? megy, a tévét már rég nem kapcsolja be.
„Szárnya van, de nem madár” — mondja teste egykori albérlőjének, mesél neki a telefonzsinórról, a muszkáról, Bodri kutyáról. Gondolja, nem sokkolja az aligpárhónapost a „Most tél van és csend és hó és halál” morcossággal, inkább éj-mélyből zengeti a száncsengőt, van szétmálló hangerdő, kop-kop-kop és csing-ling-ling.

A párhónapos élvezi a ringatás, a szavak ritmusát. Mosollyal felel, fogatlanteliszájassal, gőgicsével, heőőő, ghííííííííí és wöeee, mondja, utóbbit határozottam duplavével ejti — hálás a figyelemért, a csakvelefoglalkozásért, a törődésért. Hosszas álldiga után törődött derékkal ülésbe helyezkedne, fektetné karjába az öthónapost. Ám ő már ülne, nyújtja karját, nyakát, gombócodik, gebeszkedik, nyafogás lesz a nemengedésből. Fekvésbe helyezi mégis a panaszkodót ölében, s elindul ujja az arcán: „Ciróka-maróka, hol jártál? Malomba. Mit hoztál? Pogácsát.” Büüü, höhö, göeeeee, jön a válasz, s a mondóka végére göndör lesz a kacagás. „Itt a keze, itt a lába, itt meg a két arcocskája…” — amíg tartanak a szavak, amíg cirógat a kéz, addig van a gyógytornász által is preferált hátonfekvés. Aztán változni kell, változtatni, már öthónaposan tudja, mit is jelent a varietas delectat, ebben biztos. Magához öleli hát párhónaposát, miközben sűrűsödik benne az anyaság, s táncolni kezd vele a nyikorgó parkettán. „Delila, Delila” — énekli Sámson, „bengbeng” búgja Buzás Gabi, s megcsillan a csillagszemben a huncut mosoly.

Hogy ki nyert ma, Juliska néni Jászkarajenőről vagy Sanyi bácsi Bugyiból, azt nem tudja. Ő biztosan — egy új grimaszt, egy sokadik mosolyt, egy hosszabb gügyögést. Felfénylik benne az öröm, amikor karjára veszi az egynapjaöthónapost, s az ablakhoz áll. Odakint utcai fények gyúlnak, sürved — késő délután van.

Várják haza Apát.