Vasárnap van, hétutólja, mondta egykor a nagyanyja, lassan ennek a napnak is vége, nemcsak a hétnek, gondolja. Az ágyában fekszik, végre alhatna, most mégsem tud. Bámulja a hatalmas digikék számokat a kijelzőn, huszonháromnegyvenöt, mindjárt májusból is elmúlik két teljes nap.

Szereti a májust.

Az egykori majálistartozékok, a ringlispilek, vattacukrok és céllövöldék, a szépséges, gyöngyösszalagoshortenziás, lányságára emlékeztető májuskosarak miatt is. A családi bográcsos az udvaron készült ilyenkor, akárcsak tegnap. Másudvarok bográcsosai is eszébe jutnak, tóparton, szúnyograjtól kísérve baráti halászlé készült, csípős; máshol nyári verőn rotyogott, folyónézés és gyerekkel focizás közt jóleső volt s nem hangulati a paprikás.

Munkás, de ünnepes is volt e két hétvégnap.

Kincses.

Rondadefinom diós csokitortát sütött ma, ünnepelni férfipárfelét, kicsit újdonsültmagát, s édesanyját. Míg a krémet kutyulta a konyhában, nagyonkisiskolás ömnagát látta, ahogy, kezében csokor kertben szedett virággal, nagyanyjának szavalja Donászi Magda sorait: „Édes kedves nagyanyókám, Anyák napja van ma, milyen jó, hogy anyukámnak is van édesanyja…”.

Pakolta a krémbe a belevalót, a puha vajat, a vaniliás cukrot, csokit olvasztott, citromlevet csorgatott, s azon mélázott, hogy igaz, néha csikóhal szeretne lenni, s halomnyi üveggolyóra vágyik, de mégsem tudna élni már anélkül, hogy a pici párnás kezek ne simogassák meg az arcát naponta, hogy ne hallja a rezegtetős hangocskát, a göndör kacagást, ne lássa mosolyogni a huncut szemecskét, hogy ne adhasson puszit esténként a puha kobakra, hogy ne bújhassanak össze ők hárman úgy igazán.

Fekszik az ágyában, hallgatja a párfél és a magábólfél szuszogását, s arra gondol, hogy az anyaság olyan, mint a mai sütemény s hozzávalói: néha édes, néha kemény, néha savanyú, keserű, néha ronda, néha puha, finom.

Munkás, de kincses és ünnepes.