Spanyolnátha művészeti folyóirat

(Mit neked emberi...)

Zombi leszel vagy vámpír, ez itt a kérdés, mert ha örökké akarsz élni, csak ez a két lehetőséged van, és ha nem borzaszt, hogy emberhúst eszel, hogy embervért iszol, akkor az anyagi világban egyedül üdvözítő örökélet-kódot megkaphatod, mindenek felettiséget, teljes kívülállást nyerhetsz, és nem kell félned többé a haláltól, hiszen te magad leszel a halál az emberi fogalmak szerint, de akkor már mit neked emberi fogalmak, tiéd lesz a minden, a semmi, hiába irritálják még most a nyálkahártyádat ezek a szavak. Úgy érzed, épp időben jött ez a gondolat, most még eldöntheted, zombi leszel vagy vámpír, melyik (nem)létforma nyújthat majd kényelmesebb, zavartalanabb örökkévalóságot, vagy legalábbis annak tudatát. Hatalmad lesz az emberi világ felett; akiket szeretsz, és úgy gondolod vagy érzed, hogy teljesen magányos nem akarsz lenni, nélkülük tehát nem lenne igazán tökéletes a te végtelen egzisztálásod, azokat, bizony, magadhoz hasonlatossá teheted, ha akarod, akiket viszont nem kedvelsz, esetleg utálsz, gyűlölsz vagy szimplán feleslegesnek gondolsz itt és most, azokat táplálékként hasznosíthatod, megcselekedvén ezáltal a legjobbat ezeknek a ványadt szerencsétleneknek.
Azt a legnehezebb elhinned, hogy ezt eddig még senki nem tette meg. A születéstől a halálig vezető út sokkal hitványabb, gusztustalanabb, visszataszítóbb, mint maga a nemlét, téged sem az elmúlás borzaszt, az legalább egy pillanatnyi történés csupán, de sem az egyedek szánalmasan kicsinyes gondolkodása, sem a folyamatos leépülés, elhülyülés nem viselhető el egyetlen rohadt pillanatig sem a beleőrülés veszélye nélkül. Hosszú hónapokat használtál el a felkészülésre, a felszabadulásra, elszabadulásra, átalakulásra, átváltozásra - most még ragaszkodni kényszerülsz az ilyes hatásvadász kifejezésekhez -, aminek utána lehet járni, annak utánajártál, képezted, treníroztad magad, eljutottál oda, ahova emberként eljutni képes lehettél, itt vagy, felkészülten, elszántan, de még rövid ideig ízlelgetni akarod az előtteséget, a mindjárt megteszed egyszerre izgató és megnyugtató állapotát, örvendezel magadnak, a magadra találásodnak, boldogódsz, hinni kezdesz az erődben, mert erős vagy.
Leteszed a kávéscsészét, üres, észre sem vetted, hogy kiittad belőle a kávét, kár, mert így az ízére sem emlékszel, pedig elsősorban azért iszod, a zamatáért, mindegy. Elnézel a könyvesbolt felé, éppen belátsz, nézegeted a precízen pakolt-polcolt könyvsorokat, könyvgúlákat, katonás rendben, feszes csendben, semleges tárgyak, nem sokkal vastagabbak és nagyobbak, ám ugyanolyan színesek, mint azok a papírdarabok, amiket fizetés gyanánt értük odaadsz, se tartalom, se jelentőség, nagyüzem, ez van itt, hullamerevség, örökéletű semmi. Érzed és látod, ahogy felállsz, fizetsz, nekifutsz, a bejáratnál lendületet veszel, és berepülsz a boltba. Az egy-két bóklászó és az eladók ocsúdni sem tudnak, a biztonsági őr is a döbbenettől mereven nézi, ahogy fejjel, kézzel-lábbal, egyáltalán, az összes testrészeddel azon dolgozol, hogy dőljenek a polcok, robbanjanak a gúlák, repüljenek a könyvek, legalább egy-két pillanatra úgy tűnjön, hogy mozognak, élnek, talán még üvöltözöl is közben, de ezt nem tudnád megmondani, hiszen nem figyelsz semmire, hagyod az ösztöneidet dolgozni, racionálisan tekintve nem vagy, nem létezel, és csak mikor hullafáradtan esel a könyvtengerbe, hogy aztán a következő pillanatban a biztonságiak kirángassanak, nos, körülbelül ekkor jut eszedbe, hogy egyelőre még se zombi nem leszel, se vámpír. Talán inkább író.