Spanyolnátha művészeti folyóirat

Hörcher Eszter

Az élet mint üresjárat

Tétényi Csaba: Akkor sem biztosítási esemény, József Attila Kör – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2006

Hörcher Eszter

A 2003 és 2005 között megszületett munka a szerző első regénye. Olyan novellaszerű mozzanatokat tartalmaz, melyekben keveredik a józanság és a látomás világának tere, ideje. Ezeket használja Tétényi Csaba, viszont a fejezetek egymás mellé dolgozásával érzékelteti, hogy hol húzódnak az események határai.
A valóság hétköznapi életképsorozatai jelentkeznek, amolyan zsánerjelenetek összességévé alakul a regény, ahol a ma emberének tipikus és néha az elviselhetetlenségig fokozódó helyzetei jelennek meg: metró, buszmegálló, pályaudvar, kávézók, bárok, stb. A züllés színpada ez az élet, amely tulajdonképpen maga a történéssorozat. Ez az a világ, melyben hat a hétköznapiság „ereje”, amin nap mint nap keresztülmegy a főhős. A hétköznapiságot tetőzi a semmilyenség és tehetetlenség nehezéke, s ezt a főszereplő kénytelen magán viselni. Vagy inkább az a fajta „fulladásos halál” fenyegeti őt, amelybe az észbontó monotonitás hajszolja bele. Másfelől annak a kortárs dandynek az érzetét is kelti, aki dolgozgat ugyan valahol, de életideje fő részét a cigaretta súlya, a lerészegedés, a nyavalygás és a nőzés (pontosabban a nő-nézés) teszi ki. Ezzel próbálja ellensúlyozni nyomorúságos létét, amely kegyetlen rémálmokkal, sötét, búbánatos gondolatokkal teli. Saját pszichotikusságát maga is kiemeli egy helyen, ahol szómagyarázattal is ellátja az adott fogalmat. Jelleméről pedig a cigaretta, az Unicum vagy sör, a mindig elérendő vonat és az illuminációk hada tudósít többek között. Mintha ennyi volna ő, és nem több. Név, színek, konkrétumok és egyéniség nélkül — elveszett egyedként az önmagát örökösen ismétlő nagyvilágban. Így és ezekkel a momentumokkal tár reális és pontos nagyvárosi képeket Tétényi az olvasó elé. A realista részletezésekkel mintegy odaragasztja a pillanatokat az idő falára; kevés a számnév, a dátum, az intervallum — szinte nincs is, csak a történések fásult menete van.
Minden van, de semmi sem az igazi. Az egész létezése átlagos és szürke, kivéve a kulcsfigura belső nyugtalanságát, vibrálását, amelyet valahol mégis ez az átlagos szürkeség vált ki belőle különböző mozzanatok formájában. Mozzanatok, merthogy egészében folyamatos vagy egységes történetről nem beszélhetünk a könyvben. Az álmok és látomások sora adja meg a választ arra a kérdésre, miért ennyire rezignált ez az ember. A szeretett lénnyel kapcsolatban sem tud menekülni ezek elől a kísértetek elől, kénytelen fogadni őket, és szerencsétlenségére a legtöbb alkalommal emlékszik is arra, mit álmodott.
Hősünk undorodik az élet mindennapjaitól, az emberek tömegétől, mégis foglalkozik velük. De ezek az emberek is az élet legalján vannak, „irreális figurák”, ahogy azt maga Tétényi is írja. Agresszív hajlamai pillanatok alatt előtörnek belőle, fizikai erővel akar ilyenkor tenni valamit. Ami nála történés, az mások számára jelentéktelen eseménysorozat, ösztönszerűen végrehajtott cselekvés. Vannak azonban barátai is, és az embereket különös szubjektív vizsgálatnak veti alá. Először külsőleg, majd gondolatban vezetve tovább a bensőig, alaposan felépítve ezzel egy olyan karaktert, amely a főhős szerint jellemezheti őket.
Már-már komikus, ahogy a főhős vágyai pillanatok alatt feltámadnak a nők jelenlétének hatására. Kisfiús szorongással tölti el, ha nőket lát, és azonnal a kettesben-lét jut eszébe, az érintés borzongató gyönyöre. A nők azonban ennyit jelentenek csak számára: egy „nagy mell” vagy „kerek fenék” mindegyikük, pusztán fantáziálásának eszközei. A megkívánás érzületét is egysíkú, a többivel egyenrangú dolognak tartja, mintha csak a rágyújtás mozzanatáról lenne szó. És ez nem feminista ellenkezés a kritikus részéről, hanem tényközlés. A szexualitást a — rejtett —  vágyak ellenére kerüli (a sok dohányzás is ront a potencián…). A női test részletes elemzése öli meg a vágya kibontakoztatását.  Minden részletes elemzése, jellemzése egy pillanatot ölel fel, egyfajta lefényképezése a múló jelennek. A test dimenziójánál többet viszont nem akar róluk befogadni, megtudni.
Fásult, kiégett, unott, lemondó, dekadens. Az összes pillanatot, történést görcsösen emlékekhez akarja kötni, megtalálni mindennek mindennel való összefüggését, megpróbálja bonyolítani valahogy a bonyolíthatatlan érdektelenséget, ami a mindennapokban utoléri őt, és ami elől nem tud menekülni.
A szexualitás ezen a ponton kapcsolható a kegyetlen, véres víziókhoz. Ugyanolyan intenzitással írja le egy megkínzás folyamatát — ami szadizmussal telt, és feltételezi olykor, hogy az áldozat is örömét leli benne —, mint a szexuális esetet. A részletek erejében rejlik a libidó titka is, és az iszonyat felkeltésének szándéka is: egy ing feszülése a testen, egy fehér pihés fül, a tágra nyíló szempárok metsző csillogása, vagy a combon lőtt kedves vergődése.  Ebből talán az vonható le még, hogy a főszereplő mindkettőre vágyna, de lehetetlen dolgot követel magának. Lényegében az egyéjszakás kapcsolatok hol beteljesednek, hol nem, ám a másik oldal nyitott marad. És nem is mutat szándékot arra, hogy végrehajtson hasonló, durva cselekményt.
Emellett az is felmerül, hogy mindez szándékos „cselekménybonyolítás”, már ha lehet ezt a kifejezést használni ebben az esetben. Éppen hogy az eseményhiány cselekményének paradoxonával kerülünk szembe. Az olvasó azonban nem akarja még egyszer átélni ugyanazt, ami napközben történt vele. Nem akarja a megegyező helyszíneket, negatív élményeket, kellemetlenségeket felidézni a könyv által, amit felejtene már, nem hogy még fokozná azt a sorokkal. Azonos minden, ami az emberek sokaságával mindennap megesik. Miért támadna hát kedve a befogadónak ugyanahhoz a mocsokhoz, káoszhoz, amivel kénytelen szembesülni az utcán.
A munka nem szegény trágár szavakban, ahogy a modern, kortárs „irodalom” termékétől  elvárható (elvárandó?!). Persze csak bizonyos befogadók tudják és hajlandóak ezt a jelenséget megfelelően tolerálni, kezelni. Ha irodalomról van szó, akkor ott ilyen ocsmány szavaknak elvileg nincs helye, mert így már nem „szép” irodalomról van szó, hanem csak egy leírt dologról, ami veszít az értékéből. Nem konzervativizmus ez, csak a szépérzék kikívánkozása a kritikusból. Vagy az író szándékosan fokoz ezzel is, hadd legyen még alantasabb a helyzet, ha az élet már így is egy nagy kalap. Valójában viszont fel sem merül a jelenlegi életvitelén való változtatás lehetősége, reménye, akarása. Jó ez így neki — látszólag eltengődik öregkoráig, amíg a napok sorában nem találkozik egyszer csak az utolsóval. Valójában ezekben az eldönthetetlen kettősségekben lehet a kapaszkodó. Több szempontot is figyelembe lehet/kell venni ahhoz, hogy az olvasó eligazodhasson az író szálain.
Egy másik visszataszító mozzanat, hogy minden érzést, szelídséget vagy csak egy kicsit is gyengédebb érzelmet „nyálasnak” ítél. Nem nagyon lehet mit kezdeni ezzel a hiányosságával. Téved. És ezt érzi is valahol. Az érzelmek azok érzelmek, nem holmi giccses, undorító jelenségek, amik valóban ezt a jelzőt vonzzák magukhoz. Kegyetlenül szánalmas alak benyomását kelti sok helyen. Bizonyára ez a nyamvadt fásultsága is abból ered, hogy képtelen normális érzelmi életet élni, meglehet önhibáján kívül, mert a sors nem ültetett bele ilyesmit, de ez nem valószínű, mert nem is törekszik jobbá tenni ezt az emocionális ürességet. Talán, mert meggyőződése, hogy nem is lehetne változtatni a helyzeten. Más ember is küzd hasonló depresszív hajlamokkal, de azért megpróbál örülni néha valaminek; ő nem.
A regény folyamán kirajzolódik az öngyilkosság vonala is; egyre jobban gyűlöl minden részletet, nem beszélve magáról. Jelzői, leírásai egyre jobban megközelítik azt a pontot, ahonnan már nincs visszaút. Minden egybefolyóan üres, általános. Mégis, ahogy a regény a vége felé közelít, úgy válik egyre pozitívabbá véleménye a környezetéről. Kezdi érzékelni a nyugodtságot, az önfeledt örömérzetet, az idegességmentességet, agresszivitása tompul, csökken. Bánja, miért nincs ez mindig így, miért kell visszazuhannia a régi kerékvágásba. Ugyanúgy elmúlik, mint minden kellemesebb pillanat, ami egy kicsi örömet is okozhat. Hősünk valamiféle reményteljesebb jövő elé néz…
Ez a mű lényegében Tétényi bemutatkozó munkája, de a szerző nem sok kedvet csinál a következő könyvéhez, hanem akár el is távolíthat attól. Kérdéses igazából, mit szán mondanivalónak vagy akar-e egyáltalán valamit közölni. Ha jobban elgondolkodik az olvasó ennek az embernek az életén, részben magára ismerhet benne, magára tudja vonatkoztatni életének, sorsának bizonyos elemeit. Ez lehet a dolog titka, ami lecsapódik, miután valaki a történet végére ér.