Spanyolnátha művészeti folyóirat

Sütő Csaba András

Szimpozium séta közben

Kritikus beszélgetés Sütő Csaba András Szent és érthetetlen és Szalai Zsolt sörülökazerkélyen című kötetéről
Sütő Csaba András: Szent és érthetetlen, Orpheusz, Budapest, 2006
Szalai Zsolt: sörülökazerkélyen, FISZ, Hortus Conclusus sorozat, Budapest,

már minálunk babám,
már minálunk babám
az jött a szokásba
a vállunkra nem ül
a vállunkra nem ül
alba trossz madárka

nem várunk mi tovább
nem várunk mi tovább
albat rossz madárra

felszállunk ha felszállunk

hoch egek! rózsás gödényére…

Amit olvastok, magánbeszélgetés. A barátság adta lehetőség. A beszélgetés szabadságának lenyomata. Ahogy verseink is, világunk érvényes lenyomatai, megtapasztalás, az egyéniség akarásából. Kihallgatott magánbeszélgetés. Ami elhangzott, jóval több, mint ami lejegyzésre került. Felboncoltuk az Ikrek-mítoszt, ha volt ilyen. Minden közös tapasztalat idea csupán, más intencionalitással kérdezünk arra, amire. Ez kizárja a megvalósulás azonosságát, de közös gondolkodásra, valódi hermeneutikai tevékenységre késztet. Érteni, érteni, érteni, s amíg el nem felejtem: barbacille.

Előjáték egy bukolikához. A derűvel és komolysággal folytatott párbeszéd valahol mindig véget ér. Máshová megyünk haza. S mire visszaérünk, az árteret, csatorna-partot már nem ugyanazok a fák szegélyezik. De mindig elindulunk. A másik, a más felé.
Minden útnakindulás csak egy bekezdés egy olyan szövegből, amelynek már nincs kezdete. S vége lesz-e vajon? Aki elkezdte, az. Fejezze is be. Ahogy tetszik.

(szent és érthetetlen)

„semmi sem biztos
semmi sem lehetetlen;
legyen a dal —
mint maga az élet:
szent és érthetetlen
szent és érthetetlen.”

Mi temettük el az evidenciákat, vagy Coleridge, Baudelaire albatrosza helyett a pelikán, az a szatyorszájú madár kanalazta be a mindent, és repült el a — hova?  Ott járja a pelikánkánt, a létezésének öntörvényű táncát, már mindenen túl, vagy éppenséggel innen.

Sütő Csaba András az életet szomjú-hozó, oltani és szítani vágyó költő. Egzisztálóként eredendő irányultsága önmaga és a más viszonya. A vágyott, alapokig biztos-bizonyos létmegértés a rákérdezés során azonban egyre hiányosabb lesz. A feltárulkozó struktúrák meg/felbomlanak és újabb sorokba rendeződnek. „Az életbe fojtott szomjúság menti meg az embert.” A léten nem lehet kívülre kerülni, semmi sincs, csak változás, amelynek alávettetik minden, és minden alávethető neki.
SCSA alávet(ődik) s belevet(ődik), ő-döng és ó-dong a világ idő és térkoordinátáiban, profán és szakrális, esztétikai és etikai síkokat hajlít, darabol, hegeszt.

(posztulátum)

„Figyelem, figyelem! A vágányok mellett és egyáltalán mindenkinek; azoknak is, akik nem tudnak róla; kéretik vigyázni! Romantika — Posztulátum EuroCity-vonat érkezik Jénából Sopronon át Győrbe, akármelyik vágányra!” Értő fülek kerestetnek, s máris itt jönnek: a fordítások és a versek…”
Ezekkel a szavakkal indítottam útjára Szalai Zsolt barátom első kötetét. Tettem mindezt egy soha meg nem jelenő kísérőtanulmányban. A kötetből kimaradt, nagyon nem illett bele az elképzelésekbe, meg szokatlan is volt, egyedi, így aztán folyóiratközlésre adtuk kéziratainkat, de az egészből nem lett semmi. Posztulátuma azonban maradt, ami volt; határozott hangú feltételezése a szubjektum teljességének, a világot megragadni akaró, abban — fragmentált jellege ellenére — a teljesség eszményét kutató bizakodásnak, s az ehhez kapcsolódó attitűd morális imperatívuszának.
Ez a sarktétel, alapigazság a romantika teljességeszményéből táplálkozott, az egységes világkép adta kereteket híva segítségül; azaz a romantikus attitűd időbeli elmozdítása adta meg a lehetőséget, hogy a kötet második felében, s későbbi költészetében mindezt a jelenre vonatkoztatva formálja érvényes poétikai eljárásmóddá.

(játék / kétáj)

A költészet nem oktalan játék. A szavak leírását, egymás mellé állítását, összeillesztését kétely (lásd fent az eltérő írásmód dinamikáját), a magától értetődőség megszűnése előzi meg. A struktúrák szabályszerűségének, funkcionalitásának feltárulása a morfémák, tövek, szótagok, sőt fonémák szintjén történik, amely azonban új struktúrák létrehozását, új  és régi értelemszegmensek összekapcsolását eredményezi. Őskáoszból való teremtő aktus, szükségszerű és véletlen változó mértéke szerint.
SCSA költészete a modern költészeti tendenciák két irányát, a szókereső és a gondolategységekből, tömbökből építkező líramodellt többhelyütt egyszerre képviseli. A nyelv játéktermészetét feltérképezve annak határait feszegeti. A Chomsky-féle generatív grammatikát a költészetben alkalmazza. Chomsky szerint a tudatban egy szótár működik, amelyben névszók, igék tömkelege szerepel, s ebből a beszélő választja ki a komponenseket, és a rekurzív nyelvtani szabályok szerint összeszerkeszti ezeket.

(sörülökazerkélyen)

[Sör. Ülök. Az erkélyen.
S örülök az erkélyen.
Sörülök az erkélyen.]

A fenti variációk akár a második Szalai-kötet mottójául is szolgálhatnának. A dolgok profán megnevezése, a világ hiteles egyben-láttatása, megragadása továbbra is alapvető szándék. Mellette azonban fel kell figyelnünk az öröm, a boldogság, a harmónia megképződésére is. Azok a sokszor utat kereső, töprengő, néhol tépelődő hangok, amelyek első kötetében dominánsan voltak jelen, visszaszorultak, átlényegültek. Inkább pozitív irányba tendálnak, azaz a teljességeszmény, melynek hirdetésével az olvasóközönség elé lépett, megvalósulni látszik, a társ keresése és magtalálása, a boldog és beteljesült szerelem által. Az egyes stációk leírása éppen a kötet első, címadó ciklusában látszik megvalósulni, főleg az első versekben láthatjuk a felidézés és emlékezés folyamatainak finom, érzékeny rögzítését (Állandóan következel; melléértem magamnak; kényelmesülünk; Amit itthagysz). A fiatal férfiember tehát az erkélyen tartózkodik, a korsóban sör habzik, képzeletben ismeretlen partokra réved, mintha a kedves alakját látná sejleni és elködleni a délutánban. 

(die tätig Ästhetik)

Módunk van tehát arra, hogy fülön csípjük mindennapiság esztétikáját; annak tevékeny voltát. Képesek vagyunk rá úgy tekinteni, mint dinamikus, önnön komponenseiből szerveződő entitásra, amelynek nyomon követése, felfedezése és láttatása a nehezebb feladatok közé tartozik. Egy dolog az, hogy a mindennapok esztétikáját felfedezem a valóságban, de mindezt  megfogni, megragadni, láthatóvá, tapinthatóvá, érezhetővé tenni egy másik: „Egy tekintetben mégis ott a minden / etekintetben a csönd mozdulataiban / érezlek” (kényelmesülünk) Egy tekintet, egy gondolat, egy érzés. A szenzuális tapasztalatok, többirányúságuk ellenére ugyanazon centrumba futnak be.

(Patetikus patikus)

Mi van akkor, ha megsértjük a szabályt? A konvencionálistól való eltérés milyen más értelmet eredményez? Feltárja az agglutináló nyelvben működő komponensek természetét, és kihasználja úgy, hogy szokatlan, akár képtelen helyre kerülő ragokkal, képzőkkel, csonkolással, a nullmorféma alkalmazásával, vagy éppen túljelölő, redundáns elemekkel dolgozik. A jelentés többsíkúvá válik, megváltozik a szavak viselkedésmódja, és az olvasat alternatív megoldásokat hoz létre. Mindez egyfajta leképeződése annak, hogy a világ állandóan szétesik, majd újból összeáll, de folyamatos szabályszegések és normakövetések által. Mindez persze nemcsak a nyelvre igaz, hanem mindennapi létezésgyakorlatunkra is; szándékaink és tetteink elhatározás és visszatorpanás, csak változó, elemeiben sem konstans, hanem dinamikusan szerveződő pszichológiai és pragmatikai én-tevékenység rész-eredményei.
Homo mensura?  Alighanem. Korlátoz és szabadjára  enged. Kötöttségektől menekül és szabályokat alkot. Nem öncélú, de önelvű. Hall(at) ás lát(tat). Művel és műveltet. Grammar pleasure.

„Csak este van, meg(f)áradtan
Düh(őz)öng a szél, kertaj tó ny kordul

És a patikában a patetikus

Patikus lassú mérgeket kever.”

(T. SZ Elnök versus Ezra Pound)

A huszadik század első felének brit-amerikai költészeti hagyománya felől (is) megközelíthető SCSA szövegépítkezése. T. S. Eliot és Ezra Pound poétikai eljárásmódjai, W. C. Williams, Charles Olson, vagy éppen e. e. cummings hatása, néhol Wallace Stevens metafizikus szemléletmódja tapogatható a szövegtest(b)en.
A megújított, egységessé formált verstechnika, ami lényegileg inkább modern mint posztmodern, a sűrített képalkotás, az értelmi és érzelmi tartalom képi szintézisének megteremtése az imagista szerzők mintáját is mutatja. Az objektív korrelatív elioti fogalma a gondolat és érzelem pontos, szavakban történő megjelenítését jelöli. A kép a megformált nyelven túlit, a formalista zaumot kísérti, magába tömöríti az értelmi és érzelmi tartalmakat, amelyek így nyernek expresszív kifejezést. A balkon előtte elhaladó Prufrock léptei után című ciklusban az idő múlása és a fájdalom ekként kapcsolódik össze: „Eltört a mécses s a forró / olaj kezemre szökött” (Az újholnap ígérete)
Pound vorticizmusa az örvénylő (vortex-örvény), szó-, és gondolatfolyamok koncentrációját célozza, a centrifugális és centripetális erők mentén össze-, majd széttartó tartalmak együttes, ugyanakkor puritán megjelenítését. Az egyszerűség nem egyértelműséget jelent, csupán azt, hogy minden fölösleg lemállik a kifejezésről, a sallang nem zavarja a befogadást, „így kenődünk szét a / reggel felőli fényben / ahogy a kerítésen / általba szarintott / vajas kenyér”. (Cartago partjai felől felszólamol Aeneas…)

(egy önfeledt csókban kényelmesül)

Mennyi mennyi mennyi báj van. S minden báj máshogy más. Az, hogy ezt, a számunkra bájosat, részünkre tetszőt sorokba foglaljuk, a költészet régi igazsága. Mégsem erről van szó. Pusztán erről annyi vers született, hogy érezhetjük, mindez kevés. Döntően a poétikai attitűd irányultsága az, ami érdekessé teheti a szövegeket. Szalai Zsolt szerencsés alkatú költő. Jó érzékkel, helyes arányokkal tágítja a versek tematikáját. Az döntő, hogy költészetében a szerelem is egzisztenciális, s egyben esztétikai létértelemként jelenik meg. E létállapotot sikeresen formálja; éppen azzal, hogy természetes (emberi színben) tünteti fel, visszafogott hangon beszél, megerősödik e periodikumok hatása. Mind az Alternarratíva, mind a lábaközi táncok ciklikus hullámzásában érezhető ez. A beszédmód mellett külön figyelmet érdemel az érzelmi hullámzás grafikai megjelenítése; lazított sorokban adja vissza az érzelmi állapotok változásait.
Ami a tematikát egy mezőben tartja, az a lírai én önreferencialitása. A helyett tehát, hogy egyetlen szerelem banálisnak ható történetét tárná elénk, a kötetben elszórtan és töredékesen lelhetjük fel az ilyetén témájú darabokat, amelyek időben kiterjedt térképet mutatnak. Ez a mnemotechnikai megoldás aztán csak megerősíti a kötet domináns szerelmét, a mítikus távlatokba emelt Diotima iránti rajongó, tapasztalt szerelmet. Így válhat (de nem a többi kárára, a többi mellett) önfeledéssé:
   „S te Diotima, hitedben pihensz.
   A felhők alatt semmi nem vonul már,
   ami visszatért, hű marad, téged ölel,
   mert észrevétlen az évszakok folyama,
   ruhád elsímul a lankán, parttalan tengerár az élet,
   egyre erősödő dagály, ahogy kék pillantásod elönti a folyót.”
       (Diotima az apostagi kertben)

(aber hinab blickt)

Az egymással harcoló ellentétek, mint a túlélés lehetséges módozatai a klasszikus görög világfelfogás pragmatikus (újra)használatából szerveződnek. Nem tekinthetünk semmit önmagában, hiszen minden csak a másra vonatkoztatva az, ami. A rész csak az egész vonatkozásában áll, az egész pedig részekből tevődik össze. Akár a világ, akár a költészet. Megpillantani a töredékességben a teljességet, kiemelni az egészből azt, ami igazán fontos. Költészetté, érvényes beszéddé formálni, ez a vállalt feladat nagyszerűsége. Kivonni magunkat a világból, megteremteni azt a külső (vagy akár felső) nézőpontot, ahonnan az egész (vagy a rész) tapasztalhatóvá, ábrázolhatóvá válik:
    „in deinem Spiegel soll ich zeigen
    was dir „die Welt” ist”
Szalai ezt mondja. Nem mondja ki, de látensen állítja: nem idézem a világot (időzöm benne), mert nem idézhetem az egészet. De megteremthetem magamnak azt, egyféleképpen, sokféleképpen, és most: éppen így.

(no-thing)

Tiszta aktualitást állít a potencialitás helyett. A feltételes feltétlen megvalósulást nyer. A német nyelv a Das Unbedingte szót használja feltétlenre. Un-be-ding-te, vagyis dologiatlan, nem dolog. No-thing.
Akkor micsoda? A szubjektum, az én, annak értelmező, viszonytételező aktivitása. A tárgyiasság helyett viszonylagosság van, ami a szöveg építkezését alapvetően meghatározza. A vers nem leírás, hanem konstrukció, ahol a feldarabolt és újra összeillesztett szavak az én és a más közötti relációkat képezik le. SCSA nyelve audiovizuális, hang és kép asszociatív kapcsolatán alapuló összetételeket, vagy éppen töredékeket használ, míg a jel és jelentés(ek) közti konvencionális kapcsolat megkérdőjeleződik, esetenként törlődik. A szubjektum a megváltozott szükségleteknek, én-igényeknek megfelelően közli önmagát, s a kitágított, de legalábbis felülvizsgált értelem új referenciákat teremt.

„Szitás agyamon a napó(k)ra
homokja csurog át cs.u.r.o.g.á.t.
s árrá dagasdztja az elfolyó
lélek sáros láncait; láncok
ezek; viselt teg- és minapjaim.
(…)
felszaggatom vágyteknőmből
újnapi betevőm kevély, csalfa
Szelekkel dagasztva…
  Loca credibiliám.”
  (Cantus restitutionis 10)

(alternarratíva)

Minden alternatív. Minden más. Máshoz képest minden más? Hajjaj! Mégis, a változatokat alternatívának nevezzük. Az időbeliség minden alternatívát kikezd. Időben létezünk, s attól tartok, szavaink megelőznek minket. Mi volt, ha volt, az előtörténet? S utólag? Az időben, a térben létezhetni, és emlékezni aztán. Annyira, amennyire, úgy-ahogy. Elfogadni a világot; pusztuló és épülő tereivel, elfogadni a tudatot; szökdösni előle aztán, visszaszökni előző életünkbe. Ami már nem »olyan«. Futni a szívünkben nyíló virággal, a másik felé. Futni érte, tőle futni el. Odadobott dolgainkat feltalálni újra. Mert mi marad a szerelmek sorából? Arckép, amin csíkot húz tétova ujjunk; s a por tenyerünk nedveitől sárrá válik, lágyan hull, ellépő talpunk alá. Így láttam akkor. Így látom most. S a két így közötti különbség a tiszta emlékezet; amit pedig a jelenből (vissza)nézünk, nincs többé, s mégis: a kettő közti különbséget alternarratívának nevezzük.

Avantgárd aktíva

Pofon ütni a közízlést („profán pofon a szarnak”), majd visszakézből, s némi szótörmelékből szakramentumot: grammatikát és metrumot, technét és muszikét, mesterséget és természetes tehetséget:

„dedacból még megélsz; né, ha elragad a fél sz

rév ülten s uttogsz
vagyéppen zeng vezúúúx
mint a kitörrő Vezúv
a félhatra felvertvekker
reggee’ li reggae

There’s no if…just this.”

(szélcsat --- töredék)

       „Gyík fragmentált farokkal élt tovább.
     […]
     Vergődött, gyűrű tört,
     kérdőjel lett, teremtett világ,
     majd ismét gyűrű s remény sincs
     hogy Gyík megértse okát.”
        (Mítosz-töredék)

Világfelfogásunk, észleleteink hozzávetőlegesek. Szalai már előző kötetében is a fragmentált lét felől közelített tárgyához. Vállalkozása ettől volt nehéz, hiszen a széttöredezett, csak töredékesen felfoghatóval szemben a teljesség igényét vonultatta fel. Egy versben, egy sorban, egy kötetben nem (sem) lehet célunk és értelmünk a totalitás ábrázolása. Helyette a fragmentumok dialógusából bontakoztatja ki világszemléletét. A föléhelyezett személyiség ugyan nem képes arra, hogy teljes egészében felszámolja azt a nyilvánvaló tapasztalatot, hogy világunk ábrázolási kísérletei alapvetően paradoxak, ám az egységes látásmód mégis visszaszorítani látszik ezt. Az ellentmondás ugyanis csak addig az, amíg nem oldódik fel: megszüntetve megőrzés.

(Canto)

Már az első kötet, a Spleen, a baudelaire-i abszint huszonegyedik századi párlata, vegytisztán, akkor még ideál nélkül újrateremtette a canto-formát, az ikonokból, monológokból összeszerkesztett polifonikus szövegegyüttest. Az 1857-es Spleen és Ideál százkilenc verse alapjaiban határozza meg a kötet szerkesztettségét, ám a nullától száznyolcig számozott költemények szellemi-szemléletbeli rokonságot is mutatnak A Romlás virágaival; de a virágok romlását oppozícionálják.
Még különösebben így van ez a Szent és érthetetlenben. Ezra Pound cantói a legmegfelelőbb forma megtalálását és választását jelentették, ugyanakkor a széttöredezettség, a részek egyfajta utalásrendszerbe állításával a dalok tematikusan is kiterjednek, nem csupán világ- és magyar költészeti tradíciók, de dalszövegek, valahol elhangzott beszédtöredékek, emlékképek is betolulnak. Pound cantói horizontálisan, Sütőéi vertikálisan mozognak. Pound azt akarta megmutatni, hogy a költészet egyfajta érzékelésmód, itt pedig a szubjektum különböző érzékelésmódjai közötti interakcióról, párhuzamosságáról van szó.
Cantókról van szó a többnyelvűség (magyar, angol, német, latin, görög, orosz, olasz), a stilárisan szerteágazó szövegek közötti összefüggések és a kulturális kapcsolatrendszer okán is. Ugyanakkor az intertextuális utalások, kiegészülve a mindennapok fizikálisan és intellektuálisan megtapasztalt, átírt és túlélt képeivel egyfajta ikonikus összeszerkesztettséggel állnak össze egy darabbá, amelyek a maguk kis történeteivel, mozaikszerű szemantikájával a különöst (a más szempontjából nem is olyan különöst) általánossá lényegítik át. „Elkop a história. Egyidejű deiktikum.” Az ember ebben él, világa többszólamú, többhangzású, megszólítottsága tehát nem képezhető le egy szinten (mert ez nem képzelhető), csak a különböző hangzások egy örvénybe vetítésével. Mint ahogy a borítón silabizálható: a tekercseken álló alak (a lírikus nyughatatlan, Odüsszeusz) a csillagködből felhomályló, előgomolygó, kihömbölgő Szkülla és Kharübdisz között e többes beszéd ütközőterében áll, és rögzít. A pszeudo-monológokban érvényre jutó dialogicitás a szubjektum magánbeszélgetésének felszámolódását eredményezi.

 „Nézem a gyapjat;
hozzáragadtak (vérfoltjai
támadónak, áldozatnak)
se füle, se farka…

[A]  ’mérjük a gyapjat’  [?]

jófajta nyírás volt, komám
arrébb a házakból
kertet kerülve
hóban az ifjak
a kikötő se rév ed
felgondol még a jám bor-(októl borostás arccal)

{[(néha téved)]}

„akit már fürdetett hullámod,
lusta tenger, kalmárként szállhat-e
gyapottal révbe még?”

szellentő, szélkeltő szellemid mutatják be neked mindnapi fügéd…

Próbáljuk. Új ra meg re          /így kerül rag a frissen, tőből tépett sebekre…/
s amire ez főleg kifut
a remény az, he? HEHE.” 
(Tiszteletkör, tiszteletkör!)

Ez jó séta volt. Nem volt eredménytelen. Séta a séta közben; a másik szövegvilágának beható vizsgálata. Nem kell megértenünk, értjük egymást és mégis volt és van miről beszélni. Jól értem, értem-e a másikat egyáltalán? Ki mire gondol?

Egyszerre indultunk, s egyszerre mentünk kétfelé, vagy még több irányba, hogy összetalálkozzunk a máik szövegeiben. Mint mikor az ember a másik lábára lép, hogy ugyanazt szemlélhesse. De vajon ugyanúgy? Vagy úgy is? Meg még hogyan, ha a költő kilép a maga barázdájából és széttapodja az amúgy is csámpás nyomokat?

A kurzivált rész Szalai Zsolt munkája.