Spanyolnátha művészeti folyóirat

Szitányi György

Jácint már virágzik

Legéndy Jácint: Központi Zóna, Balassi Kiadó, Budapest, 2006

Szitányi György

Közel másfél évtizede megkért egy pedagógus ismerősöm, aki szabad óráiban irodalommal foglalkozott, hogy nézzek meg néhány verset, mert vannak, akik tehetségesnek mondanak egy gyereket, és ő ezeket az írásokat nem tudja megítélni. Így találkoztam először az akkor tizenéves Legéndy Jácint írásaival.
A tehetség meglátszott a szövegeken, de azok még nem voltak versek. Egy-két év múlva valamilyen gödöllői esemény alkalmával felolvasta néhány szövegét, amit megütközve figyeltek azok, akik irodalom-értésben elakadtak valahol a 19. század elején.
Vagyis a többség.
Több évtizede valamely hivatalos főirodalmár azon tépelődött egy írásában, hogy mily érdekes az irodalom: a prózaírók későn érnek, a költők azonban húszas éveik elejére már „teljes lírai fegyverzettel” jelentkeznek.
Ezt így mondta, és igaza volt, de ez nem különös. Az azonban igen, hogy mire mostanában valaki eljut valahogy az első kötetéhez (régen írószövetségi meghívást is adtak hozzá), már ismert szerző. Nem a kultúrpolitikát szapulom, ami nincs, arról nem beszélek, hiszen piacról (azaz bóvliból) él meg egy kiadó is, ha nem kap támogatást, és a piaci ízlést kell kiszolgálnia.
Ez lehetséges magyarázat arra, miért kellett Legéndynek harminc éves koráig várnia első kötetére.
De ez a kötet jó.
Amikor kiküldtem Olaszországba egy-két versét, és meg is jelentek ott olaszul is, magyarul is, már kialakult verselése volt. Ennek legszembetűnőbb sajátja, hogy szabályos hasábba tördeli és tördelteti a textusait. Ezzel alighanem megrövidíti néhány nyomdász életét, de ehhez ragaszkodik. Ha mégis képtelenség, akkor középre záratja a verssorokat.
Nem ettől költészet, amit művel.
Legéndy szuverén egyéniség, aki úgy tesz, mintha prózaverseket írna. Csakhogy a prózaversekben, ha véletlenül előfordul ritmus, vagy pláne rím, azokat a szerző nyomban elkeni, és a szöveg poétikai értékeire, esetleg gondolatritmusára tereli a figyelmet, ő azonban gondosan ügyel, és a szöveget akár elválasztásokkal is alárendeli a hasábba kényszerítésnek.
A keskeny hasábba faragott szöveget prózának kell olvasni, máris kiderül, hogy vagy tudatosan, vagy nem, de ezek a szövegek költői szövegek, szép, szokatlan képekkel, alanyiak, tehát klasszikusan és letagadhatatlanul líraiak, ráadásul van ritmusuk is.
Olykor több, különböző ritmus is összefonódik, és ez különös zeneiséget ad a szövegnek. Úgy fonódnak egymásba és egymásra a ritmusok, hogy az versek egésze is kap egy általánosnak tetsző ritmust, de ezen átsugárzik a többi, és ez a legsimább szöveten is átdobogó szólam izgatottságot sugall. Minden szabályossága, ha vélt, ha valós, megzavart szívműködésre emlékeztet.
Megmutatom, hogyan.

„szoknyája alatt mint buzgó nagy-
bácsi kotorászgat a szél tudá-
lékos szöcskék ugranak a könyv
lapjaira…”
(Kezdetben csupán)

A szövegrészt találomra választottam, a kötetben rengeteg hasonló található. A versbeszédét szabadon siklóvá teszi a központozás elhagyása.
Az első sorban is látni a szóelválasztást. Ha készek vagyunk megfejteni, mire jó ez a formai erőszakosságon kívül, elég könnyen észrevehető, hogy ami annak idején a beat költészet egyik alapgondolata volt, t. i., hogy a verssor hossza lélegzetnyi, itt a visszájára fordul: a lélegzetet töri meg, szaporázza. Ugyanakkor áthangzik rajta a szótagok váltakozásának ritmusa:

- u u -  -  -  -  -
- u u u  - u u -  u -
- - - - - u u u -
- u u u …

Látnivaló, a sorok verslábakra bontva némileg emlékeztetnek egymásra. Ez elég ahhoz, hogy az eleve ereszkedő magyar nyelvű szöveggel ütközve érdekes hangzást (akár bensőt, akár külsőt) keltsenek, de ritmusérzékünk tovább viszi, következetesebbé teszi ezt a lüktetést. Olvasva még nyilvánvalóbb ez, és ha Gáldi László versforma-értelmezését jó okkal figyelembe vesszük, akkor egyértelmű, hogy a rövid magánhangzós hosszú szótagok kétmorás voltuk ellenére rövid, egymorás szótagnak is érződnek. Hozzátehetjük: különösen akkor, ha ritmusérzékünk el is várja ezt.
Így tekintve ezt a kis részletet, a következő ritmust kapjuk.

u - u u -  - u -  -
- u u u - u u - u -
-  - u - u u u -
- u u -  …

Ezúttal még érdekesebb a kép. Noha e két ábrázolás egymásra vetítve is hat, miközben az eredetileg tiszta prózai szövegnek is él a maga lejtése, valamint értelmi és érzelmi hangsúlyai, a ritmusban tapasztalható csúszkálás mintegy kánonná formálja az egymásnak való megfelelést.
Ha felbontjuk a sorképletet, az első sorban egy jambus után másik emelkedő láb, anapesztus következik, de mivel utána egy mellékmondatban kifejezett hasonlat következik, szembefordul a ritmus: trocheus következik, amit enjambement-ban folytatódó rész, egy spondeusz zár. Mivel a szónak folytatása a következő sor eleje, ugyanez a lejtés természetesen folytatódik egy új trocheussal. A folytatás („kotorászgat a szél tudá-”) akár egy ókori versből is ide kerülhetett volna; két anapesztus és a sor végén szintén emelkedő láb, egy jambus zár. A folytatást mellérendelő összetétel követi ott, ahol azt három ponttal jelöltem. Ezért egész mondatnak tekinthetjük ezt a részt, amely tiszta, szép choriambus. Ezt a verslábat Arany János magyaros ritmusúnak nevezte, és szívesen alkalmazta.
Itt ütközik ki a tehetség, ahol a szöveg szépségét önmagából következő ritmus hatja át. Ehhez ad még érdekes többletet, hogy a sorok többségének közepében gyakran találunk sorfelező ütemet.
Amiről pedig szól ez a négy ciklusra tagolt kötet egy fiatalember világa, vissza-vissza csillanó gyerekkora, hangulatai, vágyai. Ez utóbbiak közé tartozik a kötetben négyszer említett forradalom szó is. Nem váratlan dolog ez ma sem, alighanem korábbi érzemények, kinőhetetlen ifjúság következménye. Nem feltétlenül lázadás vágya, hiszen Legéndy Jácint költészetében ugyanolyan szelíd és udvarias, mint szeretete, ami sugárzik családi lírájában. Tisztelet egy eszmény iránt, a preklasszikus függetlenné és társaságivá válás forradalma ez. Guevara szelleme suhan a háttérben, „akár az álomkönnyű pillangók jelenléte a filozófiában” (Füstkarikák esélye).
Sokszínű, nyilván több év terméséből válogatott, érett munka Legéndy első kötete. Biztató indulás, ideje volt kiadni.

Kik vogmuc

Ferencz Zsuzsanna: Kik és Mik ügyei, Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2006

Szitányi György

Az írónő kolozsvári születésű magyar, aki Bukarestben dolgozik, és zsurnaliszta, amikor éppen nem szépíró.
Föl sem tűnik, hogy nem itthon játszódik a regény. Romániában magyarnak lenni olyan dolog volt vagy/és van, mint itthon lenni magyarnak diktatúrás időkben. Csak egyféleképpen lehet ép elmével túlélni az ilyesmit: röhögni kell azon, ami nem normális. Derű és intellektus kell hozzá
Kik és Mik szülőanyja bőségesen el van látva derűvel, iróniával és józan ésszel.
Nem teremtett világot, mivel neki adva volt a tudatban rögzült romániai szocializmus, ami kísértetiesen hasonlít mindegyik másikra, kivált, ha a benne dörzsölődött tudatot vesszük, és akkor lehetetlen röhögés nélkül megállni, hogy a hétköznapi tények mögött egy sereg stabilan rögzült hülyeség van. Pláne egy újságírónak nehéz komolyan venni a valót, hiszen folyton cenzúrázták, öncenzúrázott, miközben nagyon jól ismeri a valóságot és emberét.
Gyönyörű magyarsággal megírt pikareszk regény a Kik és Mik ügyei. Történeteit a szemlélődve bölcselkedő, mégis vidám főszereplő azonos volta fűzi össze, azonban mivel valamennyire kulcsregény is, amire még visszatérünk, e főszereplőnek, Kiknek jellegzetes életszemlélete is egybekapcsolja.
Kicsoda ez a Kik? Nyilván lehet a szerző, aki, amit nem mondhatott ki újságíróként, kiönti magából íróként, de mivel már túl van a dühöngésen, nevet rajta. Ezért látásmódjában van egy csöpp jókais árnyalat, mint mindenkiében, aki szellemileg uralja a maga elnyomottságát.
Ezért gondolhatjuk, hogy ez a mű kulcsregény. Annyira, amennyire az, persze, de olvasása közben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ez a sok apró példabeszéd jellegű történet vidám bölcselme akármelyik diktatúraviselt elmében megszülethetne. A történetek bárkivel megeshetnek ugyanígy, de ahhoz, hogy egy konkrét világ jelenségeiben a magunk helyzetére ismervén nevessünk is, el is gondolkozzunk, jó megkapnunk a homéri derű egyik kései rokonához szükséges szemüveget. A látásmód a kulcsa ennek az örömnek, vele egy súlyos világ vidámságát is feltárhatjuk Igen gyorsan kiderül, hogy mintha jellegű ez a kulcs, hiszen a korábban születettek nemzedékének bármelyik tagja önmagára ismerhet Kik alakjában. Olyan Kik, mintha Ferencz Zsuzsanna volna, mégis mi vagyunk ő, ahányan már felnőtt fejjel éltünk a magunk hasonló világában. Miket természetesen Kik találja ki magának. Mik lehet barát, férj, akármi sárkánykígyó: egy társ, aki kell Kiknek, hogy legyen közte és világa között valaki. Persze nem ennyire egyszerű a dolog, hiszen magunk Mik is vagyunk, ha leginkább Kiknek érezzük magunkat. Ferencz Zsuzsannát pedig — mint ez kiderül — Mik találta ki magának, hogy legyen, aki Kiket kitalálja neki.
Világos, nem?
Hogyne volna, amikor az emberről, íróról, olvasóról, szerelmesről, kiábrándultról, mindenféle emberről szól ez a regény. És olyan megkapóan egyformák vagyunk: bizony, por és Kik vagyunk.
Minden ismerős e regény világában, de a pikaró hős, aki legalább fantáziájában él úgy, ahogy szeretne, roppant izgalmas figura. Modern csavargó, aki azt hiszi, nem vesszük észre, hogy önmagát szórakoztatja. Vagyis minket.
Megjegyzem, igen hosszú listát írhat bármelyikünk olyan ismerősei nevéből, akik mégsem veszik ezt észre. Nem is nekik ír Ferencz Zsuzsanna.
Kik és Mik ügyeinek előzménye a Kik és Mik című regény. Azt is mondhatjuk, hogy ennek a kötetnek cenzúrázott változata. Bodor Pál szerkesztette, és nagyon féltette az írót, vagyis Diurnus Pali öncenzúrájának köszönhető az előző Kik-Mik könyv, azonban valami történhetett a világban, hogy egyszer csak kijött ez a könyv, remek szókimondó, egyenes társadalombírálattal töltve. Ez a pontosság alighanem az újságíró Zsuzsától származik, az éles szemű és elméjű Quijada asszonytól, a nevetőképű, bölcs lovagtól, aki korai elődével szemben legyőzi a szálmalmot is.
Történeteinek megértéséhez, illetve elfogadásához szükség van jó adag szellemi rokonságra. Aki nem érzi sajátjának ezt a szövegelést, az nem érti. Aki nem érti, miről szól Bodor, amikor azt írja, hogy F. Zs. feszegeti megszokott sémáinkat, meglehet, nem fogja érteni ezt a szarkasztikus sztorizást, mivel nem ismeri azokat a „sémákat”, amikben illett vagy illett volna gondolkoznia a megforgatott világ emberének.
Nem értem, e történetkék rövidsége miatt miért hasonlítják azokat Örkény egyperceseihez. Ferencz Zsuzsanna független, önálló személyiség, és míg a maga nemében halhatatlan Örkény a Kik-Mik fejezeteihez hasonló terjedelmű írásokat írt, főleg morálfilozófiai problémákkal foglalkozott, általános emberi problémákkal, ebben a regényben a kilátástalan lét társadalmiréteg-specifikus jelenségeit kapjuk tömör, epigrammaszerű történetekben. Lényegi az eltérés: az örkényi egypercesek más-más egzisztenciák filozofikus vizsgálatai, Ferencz rövidke fejezetei, és általában az egész regény jellemzően szociológiai megközelítésű. Ez megint csak az újságírás hatása lehet, de a filozófia, illetve a filozofikus Örkény deduktív jellegű egyperceseket írt, Ferencz Zsuzsanna pedig induktív módon vizsgálja tárgyát. Ezen mit sem változtat, hogy mindketten emberi alapigazságokhoz jutnak.
A fejezetek és az egypercesek hossza csupán mennyiségi kérdés, mineműségükben különböznek, és ez a döntő.
Ezért nem hasonlíthatjuk F. Zs. stílusát Mikszáth úgynevezett anekdotázó írásainak stílusához sem, pedig anekdotázás folyik itt is. Csakhogy míg Mikszáth megengedő, és szereti világát, a Kik-Mik írója másként ítélkezik. 
Ezen pedig nincs mit csodálkozni.