Spanyolnátha művészeti folyóirat

Tatár Balázs János

málikról egy szót se – Nagy betűvel

Málik Roland: Ördög (2006, JAK - L’Harmattan Kiadó)

Meglátások és leírások. Sok. Becsomagolta őket a nyelvbe, elrejtette szinte mindet, maga sem biztos: felismerheti őket újra? Nem is dolga —, mint ahogy az olvasónak sem. Keresgélhetünk vele, megpróbálhatjuk megmagyarázni beszédmódját, természetességét a költészetben, mégis botor minden olyan próbálkozás, mely arra igyekszik választ találni: miért? Miért keressük az Ördögben a szerzőt, magát, akár magunkat, akár másokat. Keressük — jó. Megtaláljuk — már nem jó, mert elvész a misztikus, melyet Málik Roland első kötete oly gondosan felépít.
Az első ciklusban (Letérő) az eddigi paradigmákkal amik körbevették igyekszik leszámolni, mondanám: keres. Önmagát, hogy mivé vált, hogy miért vált ilyenné, letért-e valamiről, valahova. Nem kapunk egyértelmű válaszokat, feldob egy-egy gondolatot, a szövegekben hagyja lebegni őket, majd ugyanazzal az egyszerű dzsentlemen-jellemmel elengedi őket magától, hogy onnantól önálló életüket az olvasóban várva éljék. Feltűnően sokat beszél az utazásról, beszédétől nem áll távol a pontosításokkal kapcsolatos kiszólás-rengeteg, a Sétafogó című versben írja: „Egy esti délután / kikocsizás helyett sétára indultam.” A szavaknak itt súlya van, lehet elsőre könnyelműnek tűnik, később, többedszerre újraolvasva azonban kezdem érteni mit miért használ ennyire természetes nyugodtsággal. Nem fél attól, hogy valaki is [teszem azt] közhelynek fogja fel egy-egy szavát, gondoskodik az ilyen félrefogásokról, felépíti a szöveget, hogy aztán üljön a poén. Ámulat című versét így zárja: „… - az atya, a fiú, / és a kedvesem nevében - / ámulva.” Bizonyára mást várnánk, Málik ezt a mást igyekszik a saját mására formálni. A kötet címének első felbukkanása áttételesen a Napkori papó-ban történik meg, ahol a hitlerbajuszos rokon emlékeiről beszél, talán fütyült a démonokra — vezeti be az Ördög valós alakját, sokszorozza, hétköznapivá teszi, csak érinti az auráját. A ciklus utolsó versében egyértelművé válik, hogy miért Letérő a címe. Valami — ettől egyszerűbben nem is tudja meghatározni, hova tart. „Volt valami ott alul, / amit legmagasabb lázamban, / a legnagyobb mámorban sem / említettem senkinek. / / Valami nagy fényesség volt odalenn.” — most tér le, most indul a második ciklus rendezésének, tudatosításának, hogy valójában a letérést Álmodó mivolta követi.
Eddig engedte, engedélyezte magának, hogy távol maradjon az Ördög személyiségétől, még ne engedje kialakulni azt, az Álmodó második ciklusban azonban nem kegyelmez. Ránk ront. Szinte minket kap rajta az Éjjeli tea című vers felütésében: „Rajtakaptam az ördögöt a konyhában.” — bár még nem képes leírni nagybetűvel. Fél tőle, magától, az olvasótól, hogy reagál a nagy ö-re. Máliktól nem áll messze a kíváncsiskodás, meg akarja tudni, hogy az olvasóban mit keltenek leírott szavai, reakciókat vár, vers-párbeszédet folytat velünk, egyszerre érzem költészetének egyik legeltaláltabb magjának, ugyanakkor a sokszori barátom megszólítások miatt néhol tolakodónak is. Régebbi barátokról ír helyenként, ritka a néven nevezés. Két oldallal arrébb már megjön a bátorsága és végre Ördögről szól, a Sötét szárnyak suhogása című versben [ahogy írja] a „heterogén vendégsereg döbbenten figyelt”, figyelték, hogy alakul ki a valódi Ördög-ábrázat, hogyan veszi magára ezt a sötét szárnyú alakot, hogyan olvadnak egybe, ha ugyan valaha két külön ábrázat voltak. Málik az Ördöggel foglalkozik — teljes valójában megteremti (pár oldallal később Kortesbeszéd az ördög mellett-et mond, retorikai alakítása szerethető és zseniális), klasszikust ferdít érte: „Minek folytassam, / őrök jöttek érte, / a szomszéd falu (és csak eddig idézi meg Pilinszky Francia foglyát) / diszkójából érkezett / az öt”. De képes Babits mondandóját is magáévá tenni, az Istenhozzád-ban a Húsvét előtt című Babits poémát teszi a saját egyes szám első személyébe. Az utolsó verset érzésem szerint megint magyarázatnak teszi a ciklusban a megfelelő helyre, a Bezárva címűt mégsem érzem annyira erősnek, hogy a álmodását, álmait képes legyen letudni ennyivel: „Légy jó anyám, örök sötétség.” — koncentrikusan visszatérőnek hagyja meg álmait, különös vízióit.
Új Málik-arc. Az Alul járó összessége ezt mutatja, a költő itt már egyértelmű okokat keres mámorának megmagyarázatára, mellőzi a belemagyarázást — ez előnyére válik írásainak. Az első vers (Prológus) kezdeti -jártam változatai után a végére teljesen nominálissá változtatja beszédét; hanyagolja, amit nem érez kiemelkedően fontosnak.
Kóródi Istvántól hallottam úgy fél éve a B-tervről, amit akkor képen mutatott meg, most pedig olvasom az Ördögben, Máliktól. Miskolc, itt semmi nem marad titok, még a szó-, képhasználat is. Régi képeslapokon, / amiken szerelmespár / látható, a férfi átszellemült, / idióta szemekkel néz / a nőre, a nő csak bámul / valahova. / Tekintetében ott a B-terv, / hogy kéznél legyen majd, / ha megbomlana a rend.” (Nagybetűs illúziók)
A kötetben a történetileg elhanyagolható szálon, az Ördög (direkt nagybetűs változatban beszélek róla) a szerző, ittas, olykor dohányos-ittas változata kerül elénk, levadászhatatlan valójában. A Helyzetem az alkohollal és a közvetlen utána következő Tizenkét pohár filozófiai rendszabályai, utasításai (előbbiben „egy sör nem sör. / Két sör, három sör, / négy sör, öt sör”, míg utóbbiban gyakorlatilag az egész vers maga), az okosan (esetleg néha kevéssé) ivásnak a mikéntjéről beszélnek, az Alkoholt hol lónak, hol lovasnak állítja be, vezető, vagy vezetett kedves. Mert Málik, ha mást már nem, legalább ezt megszemélyesíti. Fontos megjegyeznünk azonban: az ördög nem az alkohol. Az alkohol gyártja az ördögöt és az ördög az alkoholt, kölcsönös a leképezés, statikus világkép, ördög-alkohol-centrikus, kétközpontú.
A vágáns dalát rövid ars poetikus eposznak vélem felismerni. Képes egyszerre beszélni a Költészetről (apró gegként érthetjük ennek is a nagy kezdőbetűvel való változatát — az egész szövegben tizennyolcszor írja nagybetűvel, egy helyen pedig kicsivel, akkor is: „nem költészet — miau! -,” tagadja csupán), és a mellette elvégzendő munkájáról, érzem, hogy ironikus, de inkább szatíra ez már, mintsem pusztán a humor finom vállfaja. A kötet egészére  és írásainak prózai mivoltára érvényes a megállapítása ugyanitt: „Én úgy élek, hogy nem írok. / És úgy írok, hogy nem élek. / De arra lecsapok / - mint ivó gnúra krokodil -, / amit költő a Halál vizénél / írna le. Csak a halott Költő jó költő, / csak a halott Költő: költő.” Nem akar többet mondani, mint a halál és a költészet kölcsönös szatíráját, majd beszéljenek róla az ítészek (vagy a recenzens, mint most én).
A ciklus (és így a kötetben is) utolsó verse, a Hipnózis magyarázni hivatott a cikluscímet, voltaképpen Málik nem csinált mást, csak elgondolta, hogy aluljáróból szeretne végre fölérni, megjelenni, jelenesetben nekünk, olvasóknak, „(…) szárazon tartani a dohányt. / Kötni surranót, / a csöndet a száj.”
Összességében stilárisan az ittas-dohányos kötet egységet mutat, fejlődést, az első ciklus helyenként kilógó elemeire valamelyest válaszol a végén található progresszív zeneiség, agresszív másramutogatás (véletlenül se magára!), ahol magyarázni nem, ellenben huncutul kulcsot adni képes, összetett kulcsot.